enteriör (fotók: Koronczi Endre)
Emlékmű és Denatural
A hiánygazdaság időszakában – részben nyomorúságos, más szempontból fellélegzésre okot adó módon – az Ezermester című lap testesítette meg az önállóság lehetségességet, s többnyire egy olyan képregénnyel zárult, amelyben megoldhatatlannak tűnő technikai problémákat egyéni invencióval oldottak meg. Egy szövegbuborékban felvillanó villanykörte jelezte a főhős fejénél az ötlet felderengését, amely ezután villámgyorsan, néhány záró képkockán belül megvalósulhatott. A kis történetek a rutinfolyamatok s a mechanikus működések ellenében az elfogulatlan gondolkodás pozitív voltát hangsúlyozták, amely annak következménye volt, hogy a gondolkodó az adott folyamatban betöltött szerepét tudatosította.
Megszokott működési folyamat meghaladásával jött létre Süli-Zakar Szabolcs és Szabó Attila Emlékmű & Denatural című kiállítása is, s szintén saját pozíciójuk meghatározását követően. A kiállítás-szervezés szokásos folyamatát megfordították, módszerét pedig ebben betölthető szerepük átértelmezésével alakították át. A már bevált, alapvető metódusok szerint ugyanis kurátor vagy kurátorcsoport saját koncepciójához kapcsolódó munkák megvalósítására kér fel művészeket, ill. erre hirdet meg pályázatot. Ám ezúttal minden másképp történt, hisz a kezdeményezők művészek, ők kértek fel kurátort egy kiállítás közös megvalósításához, mintegy „bianco szelvény“-ként értelmezve mindnyájunk számára az így kialakuló helyzetet. Az ezt követő reakció sem volt a megszokott kurátori szerepnek megfelelő: nem határozott témát vagy témakört jelölt ki, hanem az eddig vázolt szemléletmódot tükröző, két nagyon eltérő, mégis hasonló kérdéseket felvető történetet ajánlott kiindulópontként.
Az egyik szöveg egy angol nyelvtanuló-könyvből származik, s egy idős brit nő története, akinek több évtizeden át nem égett ki a villanykörte a lámpájában, s így nem is kellett újat vennie. Ezt a tényt mintegy mellesleg említette meg valakinek, aki viszont olyan intenzíven tovább adta a hírt, hogy nemcsak a média szerzett róla tudomást - s persze szenzációként tálalta -, hanem izzókat gyártó cégek is, akik először hatalmas összeget kínáltak a csoda-villanykörtéért, majd miután a tulajdonos nem kívánta eladni, különös helyzet alakult ki: rendszeresen betörők próbáltak bejutni a lakásába, hogy megszerezzék ezt a villanykörtét – vagyis a bizonyítékot, hogy ez a termék hosszú időn át is működhet... S így már nem is maga a betörés tűnik igazán kriminális esetnek, hanem a vállalatok taktikája.
A másik történet Thomas Pynchon: Súlyszivárvány című regénye. A rendkívüli figyelmet igénylő, ám hihetetlenül szórakoztató szöveg poétikus formában vet fel a nyelvkönyvbelihez hasonló témákat, azaz, hogy milyen módon kerülhet más - korporális vagy hatalmi - érdekek befolyása alá a személyes létünk, hogyan válhatunk személytelen struktúrák működésének kárvallottjává vagy éppen azokat biztosítókká, ill. miképp küszöbölhetjük ki vagy formálhatjuk át mindezt. Egy másik kérdés, hogy milyen átalakulásokon és jelentés-változásokon eshetnek át bizonyos hétköznapi tárgyak, ill. hogy a természet adta és a városi lét által nyújtott lehetőségeket vajon meghaladhatjuk-e. S végül mi az, ami általánosnak tekinthető, s tényleg szükségszerűek-e a jól ismert rutinok és működések, vagy mindezen változtatni is lehet?
A történetekre adott reakciókat követően jöttek létre a Szentendrén kiállított munkák. Szabó Attila Denatural címmel négy, egyidejű projekcióként megvalósult műve a természet és a civilizáció kölcsönhatásával kialakult tájat a küzdelmes és az idillikus lét terepeként egyaránt megjeleníti, s amelynek látszólagos nyugalma – a vanitas-csendéletek működéséhez hasonlóan - rendkívüli feszültséget teremt, s a festészet és a film terén egyaránt toposszá vált képeket idéző látvány sem az “ismerős“-séggel máskor együtt járó biztonság-érzetet vált ki. A táj vonzó szépségű, ám egyszerre a banális lét és egyúttal a veszély terepe is. Az utóbbiról viszont a természet legsikeresebb teremtményei, a rovarok mesterséges fényforrások vonzásában nem vesznek tudomást, s ez többségük számára végzetes következményekkel is jár. Szabó másik munkáját e helyzet ironikus parafrázisaként is értelmezhetjük. A máskor a szúnyogok gyors pusztulását okozó izzók most lárváik inkubátoraként, majd akváriumként működnek, ám a zárt kis univerzum csak néhány napos létet garantál számukra, hisz a táplálékukul szolgáló vér hiányában csupán rövid ideig tarthatnak ki, s így az izzó végül üvegkoporsóként funkcionál. A hagyományos villanykörték gyártásának megszüntetéséről szóló hírt a munka készítése során hozták nyillvánosságra, s ennek következményeként a mű egyben a tárgy ironikus emlékművévé is válhat.
Süli-Zakar Szabolcsot viszont alapvetően az emlékmű gondolata foglalkoztatta, ám az ő munkája szellemétől sem idegen az irónia. Monumentumot ugyanis - ideális esetben - közmegegyezést követően, széles körű társadalmi elismertséggel rendelkező, ismert esemény vagy személy kapcsán állítanak, ám ebben az esetben épp indulatokat kiváltó, megegyezésre hosszú időn át nem vezető helyzet, s egy erősen megkérdőjelezett identitás idéződik fel a több részből létrejött munka által. Kindulópontul szolgáló filmjében egy hagyományosan a romákra jellemzőnek vélt öltézéket viselő alak áll szemlélődve vagy várakozva Polgár községtől nem messze az út mentén, szemben a Tájtörténeti Parkkal és egy hatalmas bevásárlóközponttal, háta mögött pedig a pusztának az `50-es években hiába feltört, a mára ismét elvadult szikes része. A helyszín tehát Észak-Kelet-Magyarország, ahol hosszú ideje az egyik legmeghatározóbb probléma a romák szerepe és helyzete. Ám Süli-Zakar filmjében a leginkább magyarnak tartott vidéken, a Hortobágyon álldogáló alak nem idegen elem a tájban, hanem azzal kölcsönhatásban van, hisz jelzésszerű, egyszerű mozdulatát követően a háttérben, az égen úszó felhő állapota is megváltozik. A munka következő részeként – amely a kiállításon fotó/dokumentáció formájában jelenik meg - egy olyan figurát helyez el a Szentendrére bevezető út mentén a tájban, amelynek vonásait részben a romák „tipikus“-nak tekintett fiziognómiai sajátosságait figyelembe véve, részben saját arca alapján alakítja ki, fókuszba és egyben kétségbe is vonva így az „általános“, az „ideális“, s az „elfogadott“ fogalmának jelentését. Ùgy tűnik hát, hogy a kiállítás címében szereplő „denaturál“ szó az ő munkájához is több rétegben is kapcsolódhat, ugyanis az eredeti jelentésen túl pejoratív értelmezése is érvényesül.
Süli-Zakar Szabolcs és Szabó Attila munkáinak kapcsán így felvetődhet, hogy a gehleni „világba vetettség“ fogalmát milyen módon tekinthetjük érvényesnek, s hogyan éljük meg ezt az állapotot: főként kényszerként, azaz előre meghatározott csapásokkal behálózott, ellenséges terepként látjuk, ami körülvesz vagy inkább lehetőségként, azaz figyelmünkre érdemes és barátságos tájnak.
A hiánygazdaság időszakában – részben nyomorúságos, más szempontból fellélegzésre okot adó módon – az Ezermester című lap testesítette meg az önállóság lehetségességet, s többnyire egy olyan képregénnyel zárult, amelyben megoldhatatlannak tűnő technikai problémákat egyéni invencióval oldottak meg. Egy szövegbuborékban felvillanó villanykörte jelezte a főhős fejénél az ötlet felderengését, amely ezután villámgyorsan, néhány záró képkockán belül megvalósulhatott. A kis történetek a rutinfolyamatok s a mechanikus működések ellenében az elfogulatlan gondolkodás pozitív voltát hangsúlyozták, amely annak következménye volt, hogy a gondolkodó az adott folyamatban betöltött szerepét tudatosította.
Megszokott működési folyamat meghaladásával jött létre Süli-Zakar Szabolcs és Szabó Attila Emlékmű & Denatural című kiállítása is, s szintén saját pozíciójuk meghatározását követően. A kiállítás-szervezés szokásos folyamatát megfordították, módszerét pedig ebben betölthető szerepük átértelmezésével alakították át. A már bevált, alapvető metódusok szerint ugyanis kurátor vagy kurátorcsoport saját koncepciójához kapcsolódó munkák megvalósítására kér fel művészeket, ill. erre hirdet meg pályázatot. Ám ezúttal minden másképp történt, hisz a kezdeményezők művészek, ők kértek fel kurátort egy kiállítás közös megvalósításához, mintegy „bianco szelvény“-ként értelmezve mindnyájunk számára az így kialakuló helyzetet. Az ezt követő reakció sem volt a megszokott kurátori szerepnek megfelelő: nem határozott témát vagy témakört jelölt ki, hanem az eddig vázolt szemléletmódot tükröző, két nagyon eltérő, mégis hasonló kérdéseket felvető történetet ajánlott kiindulópontként.
Az egyik szöveg egy angol nyelvtanuló-könyvből származik, s egy idős brit nő története, akinek több évtizeden át nem égett ki a villanykörte a lámpájában, s így nem is kellett újat vennie. Ezt a tényt mintegy mellesleg említette meg valakinek, aki viszont olyan intenzíven tovább adta a hírt, hogy nemcsak a média szerzett róla tudomást - s persze szenzációként tálalta -, hanem izzókat gyártó cégek is, akik először hatalmas összeget kínáltak a csoda-villanykörtéért, majd miután a tulajdonos nem kívánta eladni, különös helyzet alakult ki: rendszeresen betörők próbáltak bejutni a lakásába, hogy megszerezzék ezt a villanykörtét – vagyis a bizonyítékot, hogy ez a termék hosszú időn át is működhet... S így már nem is maga a betörés tűnik igazán kriminális esetnek, hanem a vállalatok taktikája.
A másik történet Thomas Pynchon: Súlyszivárvány című regénye. A rendkívüli figyelmet igénylő, ám hihetetlenül szórakoztató szöveg poétikus formában vet fel a nyelvkönyvbelihez hasonló témákat, azaz, hogy milyen módon kerülhet más - korporális vagy hatalmi - érdekek befolyása alá a személyes létünk, hogyan válhatunk személytelen struktúrák működésének kárvallottjává vagy éppen azokat biztosítókká, ill. miképp küszöbölhetjük ki vagy formálhatjuk át mindezt. Egy másik kérdés, hogy milyen átalakulásokon és jelentés-változásokon eshetnek át bizonyos hétköznapi tárgyak, ill. hogy a természet adta és a városi lét által nyújtott lehetőségeket vajon meghaladhatjuk-e. S végül mi az, ami általánosnak tekinthető, s tényleg szükségszerűek-e a jól ismert rutinok és működések, vagy mindezen változtatni is lehet?
A történetekre adott reakciókat követően jöttek létre a Szentendrén kiállított munkák. Szabó Attila Denatural címmel négy, egyidejű projekcióként megvalósult műve a természet és a civilizáció kölcsönhatásával kialakult tájat a küzdelmes és az idillikus lét terepeként egyaránt megjeleníti, s amelynek látszólagos nyugalma – a vanitas-csendéletek működéséhez hasonlóan - rendkívüli feszültséget teremt, s a festészet és a film terén egyaránt toposszá vált képeket idéző látvány sem az “ismerős“-séggel máskor együtt járó biztonság-érzetet vált ki. A táj vonzó szépségű, ám egyszerre a banális lét és egyúttal a veszély terepe is. Az utóbbiról viszont a természet legsikeresebb teremtményei, a rovarok mesterséges fényforrások vonzásában nem vesznek tudomást, s ez többségük számára végzetes következményekkel is jár. Szabó másik munkáját e helyzet ironikus parafrázisaként is értelmezhetjük. A máskor a szúnyogok gyors pusztulását okozó izzók most lárváik inkubátoraként, majd akváriumként működnek, ám a zárt kis univerzum csak néhány napos létet garantál számukra, hisz a táplálékukul szolgáló vér hiányában csupán rövid ideig tarthatnak ki, s így az izzó végül üvegkoporsóként funkcionál. A hagyományos villanykörték gyártásának megszüntetéséről szóló hírt a munka készítése során hozták nyillvánosságra, s ennek következményeként a mű egyben a tárgy ironikus emlékművévé is válhat.
Süli-Zakar Szabolcsot viszont alapvetően az emlékmű gondolata foglalkoztatta, ám az ő munkája szellemétől sem idegen az irónia. Monumentumot ugyanis - ideális esetben - közmegegyezést követően, széles körű társadalmi elismertséggel rendelkező, ismert esemény vagy személy kapcsán állítanak, ám ebben az esetben épp indulatokat kiváltó, megegyezésre hosszú időn át nem vezető helyzet, s egy erősen megkérdőjelezett identitás idéződik fel a több részből létrejött munka által. Kindulópontul szolgáló filmjében egy hagyományosan a romákra jellemzőnek vélt öltézéket viselő alak áll szemlélődve vagy várakozva Polgár községtől nem messze az út mentén, szemben a Tájtörténeti Parkkal és egy hatalmas bevásárlóközponttal, háta mögött pedig a pusztának az `50-es években hiába feltört, a mára ismét elvadult szikes része. A helyszín tehát Észak-Kelet-Magyarország, ahol hosszú ideje az egyik legmeghatározóbb probléma a romák szerepe és helyzete. Ám Süli-Zakar filmjében a leginkább magyarnak tartott vidéken, a Hortobágyon álldogáló alak nem idegen elem a tájban, hanem azzal kölcsönhatásban van, hisz jelzésszerű, egyszerű mozdulatát követően a háttérben, az égen úszó felhő állapota is megváltozik. A munka következő részeként – amely a kiállításon fotó/dokumentáció formájában jelenik meg - egy olyan figurát helyez el a Szentendrére bevezető út mentén a tájban, amelynek vonásait részben a romák „tipikus“-nak tekintett fiziognómiai sajátosságait figyelembe véve, részben saját arca alapján alakítja ki, fókuszba és egyben kétségbe is vonva így az „általános“, az „ideális“, s az „elfogadott“ fogalmának jelentését. Ùgy tűnik hát, hogy a kiállítás címében szereplő „denaturál“ szó az ő munkájához is több rétegben is kapcsolódhat, ugyanis az eredeti jelentésen túl pejoratív értelmezése is érvényesül.
Süli-Zakar Szabolcs és Szabó Attila munkáinak kapcsán így felvetődhet, hogy a gehleni „világba vetettség“ fogalmát milyen módon tekinthetjük érvényesnek, s hogyan éljük meg ezt az állapotot: főként kényszerként, azaz előre meghatározott csapásokkal behálózott, ellenséges terepként látjuk, ami körülvesz vagy inkább lehetőségként, azaz figyelmünkre érdemes és barátságos tájnak.
Pilinger Erzsébet, a kiállítás kurátora
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése