2018. október 11., csütörtök

Lackfi János:
A MŰVÉSZ
Eper bácsi meg nem értett festőművész,
én persze megértem.
Mármint azt értem,
hogy mások nem értik meg,
de azt már nem, hogy miért nem.
Eper bácsi talán örül is titokban,
hogy senki nem érti meg rajtam kívül,
mert így dühönghet kedvére,
én meg csak egy kölök vagyok, nem számítok.
Inkább nagyon is számítok neki,
mert nekem panaszkodhat a sok érzéketlen,
büdös bunkóra, akik mind nem értik meg őt,
kezdve a cseppet sem kedves volt feleségén,
aki annyira nem értette meg, hogy elhagyta.
Ez meg is látszik Eper bácsi lakásán,
mindenütt festékek, farostok, vásznak,
penészes ételek, koszos poharak, szamárfüles
könyvek, mosogatatlan tányérok, evőeszközök.
A tűzhely és a vécé olyanok, mintha barnás
cseppkőből volnának. Eper bácsi művészetét
nem értik a bankárok, az újságírók, a galériások,
meg a többi festő sem, akik féltékenyek rá,
meg a boltosok sem, akik nem adnak érte ennivalót.
Pedig Eper bácsi már mindent próbált,
festett galambokat és erkélyeket, autókat
és pucér nőket, pálmafákat és oroszlánokat,
mindent, ami szép. Ezeknek? Hiába!
Festett kóbor kutyákat, félszemű csavargókat,
rozsdás vízcsapokat, lyukas esőcsatornákat,
rohadó házfalakat, beázó tetőket, mindent,
ami csúnya. Ezeknek? Rá se bagóztak!
Festett háromfejű lila krokodilt, csipeszorrú
grófkisasszonyt, legyezőlábú biciklistát,
patkányfarkú, nagyfülű traktort. Haha!
Azt hiszed, értékelték? Festett színes foltokat,
krikszkrakszokat, homályos plecsniket, köröket,
négyzeteket, csupakék, csupazöld vásznat.
Ezek? Se kép, se hang! Egyik este Eper bácsi
dühösen kiszórta ecseteit, festékeit, könyveit,
állványait, képeit az utcára, valakinek még
a fejét is betörte a különös eső. A rendőrök
feljöttek, és elvitték Eper bácsit.
Azt hiszem, ők voltak a elsők,
akik megértették a művészetét.

2015. május 2., szombat

Tóth Árpád:
A debreceni run


Szomorú makáma a háborúról

Tisztelt olvasóm, hallotta-e Ön - hogy már nálunk is megtermett a
rön? - Megteremtették pedig ama hölgyek, kik a piacon terebélyeskednek,
mint tölgyek, s árnyékukban mint piros mosolygó pofák, almák nevetnek,
lévén ők a gyümölcsös kofák. Ők csinálták meg a rönt Debrecenben, s e
rön siralmát most Önöknek elzengem.
Rön: azaz angolul írva: run az a szó, mely most szomorun, az
újságokból Önre mered, s mely a háborús izgalmakból ered. - Rönnek
nevezik azt, mikor rohanva s ijedten vágtat mindenki a bankba, hogy
azt a pénzt, melynek neve betét - kivegye, minthogy a külügyi helyzet
setét, s szánkban baljósan recseg, mint fanyar pászka, ez a rémes név:
Prohászka. Szóval azt olvassuk az újságba, hogy már túlságba - megyen
-, hogy mindenki csak azért megy a bankba, hogy onnan mindent kivegyen.
Nos, olvasóm, ezennel megsúgom Önnek, hogy már a debreceni
bankokba is jönnek rönözni ama fentírt hölgyek, kik félénkek, mint az
őz, ám karcsúk, mint a tölgyek, s akikre szigorúan hiába néz a kitűnő
bankpénztáros, Bodnár Géza, mert begördülnek bájjal, mint egy régi
módi cséza, s vágva egy bús honleányi képet, visszakérik az egész
betétet.
A napokban aztán az történt, kérem, hogy egy ily deli nő
beállított fehéren, mert fehérre pingálta a rettegés krétája,
s bidermájer bájú ajkain kinyílt a következő szavak bokrétája:
Tekintetes urak, az én szívem tiszta, de adják a húsz forintomat
vissza, mert úgy hallom, jön a muszka, a randa, de ne bankóba adják,
hanem aranyba, mert negyvennyolcba is így vót éppen, jött a muszka,
hogy az Isten vágná képen, s megjárta a férjem, tetszett ismerni, az a
szegény Jankó, mert attul kezdve nem ért semmit a bankó, pedig Kossuth
apánk képe volt ráírva, ez vitte szegény uramat a sírba. Most pedig
úgy hallom, megint jön a muszka, úgy olvasta a Kis Újságból a szuszka
szomszéd asszony, aki mellettem árul, hogy jön a muszka, a Péterfiárul.
(Tán Pétervárról? inti a bankpénztáros a nénit.) Egyfene a', kérem, de
nem hagyom én itt a kis pízem, hanem viszem haza a kályhalyukba, tűlem
vegye el a muszka, ha tudja.
Így dühöng már nálunk is a rön, s e bús helyzetben csak egy az
öröm, hogy alakuljon a helyzet bármi sötéten, nekem nincs is, kérem,
bankbetétem.

(1912)

2014. november 3., hétfő

Guinefort

In the 13th century Stephen de Bourbon explains that the peasants near the French city of Lyons were saying prayers at the grave of a dog named Guinefort and reporting that he was doing miracles, especially for infants. He inquired with the peasants and learned this story: There was a certain castle whose lord had a baby son from his wife. But when the lord and lady and the nurse too had left the house, leaving the child alone in his cradle, a very large snake entered the house and made for the child’s cradle. The greyhound, who had remained there, saw this, dashed swiftly under the cradle in pursuit, knocking it over, and attacked the snake with its fangs and answering bite with bite. In the end the dog killed it and threw it far away from the child’s cradle which he left all bloodied as was his mouth and head, with the snake’s blood, and stood there by the cradle all beaten about by the snake. When the nurse came back and saw this, she thought the child had been killed and eaten by the dog and so gave out an almighty scream. The child’s mother heard this, rushed in, saw and thought the same and she too screamed. Then the knight similarly once he got there believed the same, and drawing his sword killed the dog. Only then did they approach the child and find him unharmed, sleeping sweetly in fact. On further investigation, they discovered the snake torn up by the dog’s bites and dead. Now that they had learned the truth of the matter, they were embarrassed that they had so unjustly killed a dog so useful to them and threw his body into a well in front of the castle gate, and placing over it a very large heap of stones they planted trees nearby as a memorial of the deed.