következik

Kutya füle

Lusta kutya

Gyáva kutya

Kevés olyan állatot ismerünk, amit saját fajtáján belül annyira eltérő formavilág jellemez, mint a háziasított kutyát. Hiszen genetikai alapkészletét tekintve nem találunk eltérést a bulldog, a csivava és a komondor között, jóllehet megjelenésük és habitusuk nagyon is különbözik. Az is érdekes tény, hogy az ember már a farkas (egyesek szerint a sakál) háziasításakor elkezdte a szelekciót, vagyis már a kezdetekkor különböző szempontok alapján tenyésztette, keresztezte a kutyát. Az otthon védelmére más testalkatú egyedeket használtak, mint a vadászathoz. Nem mellékes az sem, hogy egy-egy fajta karakterének megformálása nem is vesz túl hosszú időt igénybe, hiszen a kutya szaporodási ciklusa viszonylag gyorsnak tekinthető az évenként kétszeri peteéréssel és az átlagos 63 napi vemhességi idővel. Nem példa nélküli, hogy egyetlen emberöltő is elég volt egy új kutyafajta megteremtéséhez.

A 20. század második felétől egyre többen tartanak kutyát kedvtelésből, különböző sport célokra vagy magányosság-érzés enyhítésére kedvencként. Ennek ellenére manapság fel sem merül annak igénye, hogy újabb kutyafajtákat nemesítsünk, pedig a II. világháborút megelőzően még folytak ilyen célirányos tenyésztői munkák, a nemzetközi szövetség asztalán ma is számtalan standard várja azt, hogy a kitartó, évtizedes következetesség eredményeit hivatalosan is elismerjék eredeti fajtaként. A már létező típusok közül viszont sok olyan akad, aminek standardja nyitott, vagyis a formajegyeket a tenyésztők ma is alakítják, és a jelenlegi stádiumot a küllembírák nem tekintik véglegesnek. Ilyen a mudi is. Jelenleg kilenc magyar kutyafajtát ismer el az FCI (Fédération Cynologique Internacionale).

Bár kissé megkopva, de a mai napig él – és kezd egyre kínosabbá válni – az a sztereotípia, ami a nemzeti identitásunkat a magyar pusztával, a karikás ostorát pattogtató csikóssal, szürkemarha gulyával, gémeskúttal és a pulival hozza összefüggésbe, vagy legalább is azzal illusztrálja. Kétségtelen, hogy a puli kiváló terelőkutya, ősidők óta kiszolgálja eleinket és még a dizájnja is feledhetetlen, aminek köszönhető, hogy mára nemzetközi sztár a puli. Ezzel együtt eredeti funkciójától is megfosztják, ami mégis sajnálatos egy ilyen temperamentumos munkakutyánál. Ugyanezt az analógiát alkalmazva átgondolhatjuk a többi magyar fajta, így a kuvasz, a komondor, a mudi és a pumi, a rövid szőrű- és drótszőrű magyar vizsla, az erdélyi kopó és a magyar agár jelenét is. Látszik, hogy egykor őrző, terelő- és vadászkutyákra szakosodtunk. Éppen a vadászat ma is kedvelt és turisztikailag is vonzó ágazat Magyarországon, de a mezőgazdaság, az állattartás teljesen átalakult, egyes formái (pl. az archaikus ridegtartás) nyom nélkül eltűntek. Ezzel megszűnt az eredeti munkahelye a komondornak, a kuvasznak, pulinak, puminak és mudinak is. Persze a házakhoz kerülve védhetik a területet, de a „munkaerőpiacon” már komoly gyakorlattal rendelkező, külföldi származású versenytársak sorakoznak hasonló munkákért és a kertes házak sem pont olyanok már, mint amilyet egy régivágású, mokány, kissé szociopata komondor ideálisnak gondolhatna. A kisebb testű terelőkutyák, mint a puli, pumi és mudi, éppen testi adottságaik miatt alkalmasak lennének társasházban, lakásban való tartásra is, de kedvencként kényeztetni őket temperamentumuk miatt számukra nem kecsegtető jövő. A modern ügyességi kutyasportokban terelőkutyáink remekül helytállnak, vagyis van olyan terület, ahol jól kamatoztatható agilitásuk, de a pumit és mudit rusztikus megjelenése nem teszi túlzottan vonzóvá ahhoz, hogy népszerűségük nőjön.

Európában a tendáló társadalmi struktúra − az urbanizáció növekedése és az ezzel járó szűkülő életterek, a természetes környezet apadása, a magányos felnőttek száma, a késői családtervezés, a munkaidő és szabadidő beosztásának nehézségei – az állattartási szokásokban is változásokat okoz; a kedvtelésből tartott kutyák számát növeli. Az ilyen célú kutyatartásban is egyfajta divathullámokat fedezhetünk fel az egyes fajták népszerűségét tekintve, amit befolyásol pl. egy aktuális mozifilm is. Jó példa erre, hogy a nyolcvanas években a 101 kiskutya hatására nagyon népszerű volt a dalmata tartása, ami mára még kutyakiállításokon is ritkább típusnak számít.  Egyre gyakoribb az a jelenség is, hogy az eredetileg munkakutyának tenyésztett fajtából is házi kedvenc válik. A fajták fennmaradása szempontjából mindez pozitív is lehet, de arra gondolva, hogy ezzel gyengül a génállomány, (és ismertek már a kutyákra jellemző urbanizációs betegségek) mégiscsak szomorú valóság.

Mindezzel párhuzamosan megfigyelhető, hogy a városi környezetet elhagyva, a vidéki portákon általános céllal, többnyire jelzőkutyaként tartott ebek többsége egy általános keverékfaj-jelleget ölt, és az igencsak pejoratív „falusi korcs” kifejezés mögött egy viszonylag jól definiálható kutyatípus alakult ki az évek folyamán. Standard törekvések nélkül, pusztán a természetes szelekció és az általános tartási- tenyésztési elvárások következményeként. A hetvenes években a hajdúsági pusztán még folyt ilyen célirányos keresztezés, aminek eredményeként kialakult a sinka kutya és a magyar kopasz kutya, a májzli. Ezek azonban igen kis példányszámban élnek ma, és a kis populáció is esetenként nagyobb küllembéli változatokat mutat.