megnyitó szöveg

Szabó Attila:

gyntologia

Vajda Lajos Stúdió, Pinceműhely

2013. május 25.

megnyitó beszéd

Némi magyarázatra szorul az, hogy a bevett gyakorlattal szemben maga a kiállító nyitja meg a saját kiállítását. Máskor erre a szerepre szokás felkérni ismerőst, barátot, aki talán szakmabéli is, vagy még jobb, ha szakértője a témának, amiről a kiállítás szól. Jelen esetben, az irodalmi kötődés miatt lehetne a megnyitóbeszédet tartó személy irodalmár, aki esetleg a peer gynt jelenség irodalmi kontextusait elemezhetné és összefüggéseket tárhatna fel az itt látható művek és Ibsen drámájának fontosabb üzenetei között. Vagy megnyithatná a kiállítást művészettörténész, aki esetleg műelemzésbe burkolva adna értelmezési segédletet a megjelentek számára. Ha esztéta állna itt helyettem, akkor talán az Ibsen dráma kapcsán szóba hozható morális értékrendekről és azok társadalmi vetületeiről szórhatna közénk pár magvas gondolatot. Megnyithatná a kiállítást barát is, akinek illene személyes elfogultsággal megközelíteni a témát és felfedni olyan dolgokat, melyeket egy idegen nem tudhat. Ha politikus lenne a művész méltatására és a kiállítás megnyitására felkért személy, akkor nagyjából tudjuk, milyen beszédre számíthatnánk. Jelen esetben azonban a szándék és a körülmények úgy hozták, hogy megfosztom a közönséget annak lehetőségétől, hogy a felsoroltak közül valamelyik beszédet meghallgathassák. Helyette hallgathatják az én magyarázkodó szövegemet, aminek tartalmán túl az a protokolláris jelentősége, hogy ez a kiállítás is, mint az összes rendesen megnyíló tárlat, valahogy elkezdődjék. Mert el kell majd a most hallható szövegemnek a végén is hangzania annak a mondatnak, hogy „a kiállítást ezennel megnyitom”, és furcsán adná magát, ha előtte meg semmi nem hangzana el. Még akkor is, ha általában, mire ezt bejelentik, már mindenki megnézte a kiállított anyagot.

Tehát, Önök és én azért gyűltünk itt ma össze, hogy Szabó Attila gyntológia című kiállítását megnézzük, váltsunk pár szót egymással, és ki így, ki úgy véleményt formáljon magában a látottakról. Nem tudom, Önök mire számítottak, mikor rászánták magukat arra, hogy ezen a szombat délutánon eljöjjenek az én kiállításom megnyitójára. Ha arra, hogy itt kortárs képzőművészeti esemény részesei lesznek, akkor nem rontanám el ezt az illúziót, higgyük azt, hogy ez így van. Esetleg van köztünk olyan is, aki érdekes műveket szeretett volna látni, művek alatt pedig tudjuk, hogy sokmindent érthetünk. Az sem titok, hogy a művek érdekessége általában abban rejlik, hogy láttunk-e már hasonlót, és ha igen, az jobban tetszett-e nekünk. Ha jobban, akkor nem érdekes az, amit látunk és ennek rizikója mindig fenn áll, ha valaki közönség elé tárja munkáit. Lehet, Önök között akad, akit kulturális érdeklődése ingerelt, s éppen rá is ért ebben az időpontban. Talán vannak itt a helyszín és a Stúdió iránti elkötelezettségből és talán vannak itt miattam, barátságból is páran. Hogy ne érezzenek csalódást, valamit beszélek mindjárt a kiállított anyagomról is, és befejezem a lehetséges indíttatások sorát, ami ide vonzhatta a tisztelt látogatót. A saját kiállításának megnyitóján az ember nemcsak megilletődött lehet, hanem még cinikus is, pláne, ha úgy alakul, hogy ő maga nyitja meg.

Mint utaltam már rá, és a kiállítás címéből is következtethető, az itt bemutatott anyag tkp. egy irodalmi adaptáció, melyhez Henrik Ibsen 1867-ben írt ötfelvonásos drámai költeménye, a Peer Gynt szolgáltatja a corpust. Néhány felesleges információ következik. 1867. március 30-án az USA 7.2 millió dollárért megvásárolta Alaszkát az oroszoktól, két nap múlva pedig Szingapúr a Brit Birodalom koronagyarmata lett. Május 29-én a magyar országgyűlés megszavazta a kiegyezésről szóló törvényt. November 9-én Japánban visszaállították a császárságot és november 25-én Alfred Nobel szabadalmaztatta a dinamitot. Én a Peer Gynt-öt kb. 23 évesen olvastam először. Nagyjából akkor, amikor az ENSZ háborús bűnöket vizsgáló hágai nemzetközi törvényszéke hivatalosan népirtással és emberiség elleni bűnökkel vádolja meg Radovan Karadžić-ot és Ratko Mladić tábornokot. A két dolognak semmi köze egymáshoz, de arra emlékszem, hogy a Peer Gynt olvasásakor nagyon elkezdett foglalkoztatni az a sokféle szimbolikus karakter, akik szerepelnek benne, ezért akkor született is pár grafika, de nem tartottam elég jónak őket. Viszont tudtam, hogy egyszer majd valahogy mű formájában megjelennek még ezek a motívumok. Többször elő-előbukkant a szándék, hogy valahogy feldolgozzam ezt a témát és nagyjából három éve, 2010-ben akartam egy kiállítást rendezni, amikor gyűrűs napfogyatkozás volt észlelhető Afrika és Ázsia egyes területén. Újra elolvastam a Peer Gynt-öt. Akkor mégsem lett belőle bemutatás, és Dávid Ibolya is bejelentette lemondását, mert az MDF nem jutott be a parlamentbe. Kiállítás most lett a régi szándékból és van némi aktualitása is, mivel most éreztem úgy, hogy olyan életszakaszba kerültem, amikor ismét erősen azonosulni tudok a főhőssel. A hosszú előkészület ellenére nagyon minimálisra akartam szorítani a mondandót, kihagytam pl. néhány olyan elemet, amelyekről kezdettől fogva azt gondoltam, hogy ott a helyük a kiállításon. De fontosabb volt, hogy az Ibsen dráma ismerete nélkül is összeálljon egy narratíva a nézőben, ami véletlenszerűen találkozhat a peer gynti szálakkal is. Tehát ehhez az anyaghoz egyáltalán nem kell ismerni Peer Gynt történetét, sőt, igazából az itt kiállított munkákhoz semmiféle magyarázatra nincs szükség, ezért még külön címe sincs a bemutatott műveknek. Nézzék meg őket tetszés szerinti sorrendben és gondoljanak közben akármire, hiszen mindannyian tudjuk, hogy minden lehet bármi és semmi sem semmi.

Ahogy lassan mondandóm végére érek, illene idéznem valami pontosan ide illő szakaszt a Peer Gynt-ből, vagy Ibsentől, esetleg felolvashatnék a korabeli kritikából részleteket, amit jól eszünkbe vésendőként forgathatnánk egyéb gondolataink között. De holnap, vagy egy óra múlva úgysem emlékezne erre az idézetre senki, ezért nem is olvasok fel ilyet. Összefoglalhatnám esetleg − a közönséget is megszólítva − az eddigi gondolataimat, de ennek sem látom kihagyhatatlan szerepét, sőt, beláthatjuk, nem is lenne mit összefoglalnom, pedig pár perce folyamatosan beszélek. Szavalhatnék egy verset, de Önök akkor lepődnének meg csak igazán, ha most elénekelnék egy norvég népdalt. Nem fogok. Vagyis, biztos kitalálták már, hogy mi következhet még ez után, mire terjed ki a feladatom; gratulálok a kiállító művésznek, megköszönöm, hogy megörvendeztet bennünket műveivel és jelenlétével, valamint a közönségnek is megköszönöm, hogy eljöttek, időt szántak rám és végighallgattak. Ezennel a kiállítást megnyitom.