Szabó Attila Mutagén című kiállításának megnyitóbeszéde
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mindenekelőtt engedjék meg, hogy egy félreértést tisztázzak: Szabó Attila Mutagén című kiállításának a meghívóján az szerepel, hogy a kiállítást én nyitom meg, ezt meg is fogom ugyan tenni, ám először egy sokkal fontosabb szerepkörben, mégpedig alkalmi munkavédelmi előadóként szólnék mindannyiukhoz. Egy csöpp figyelmet és türelmet kérnék tehát! Az egyik kollégám nemrég fejezte be sikeresen a zöldkönyves méregraktáros végzettséget adó OKJ-s tanfolyamot, és vele konzultálva vettem észre, hogy az egyébként helyesen megnevezett 3. számú melléklet a 44/2000 (XII. 27) EüM rendelethez vonatkozó passzusai sajnálatos módon hiányosak. E hiányt mindenképpen pótolnunk kell, e melléklet ugyanis azt a címet viseli, hogy Általános követelmények a veszélyes anyagok és készítmények osztályozására és feliratozására (címkézésére),
4. pontja pedig így hangzik: Osztályozás az emberek egészségét veszélyeztető specifikus hatások alapján.
4.2.2. Mutagén anyagok
4.2.2.1. Az osztályozás és feliratozás szempontjából, és figyelembe véve a tudomány jelenlegi állását, az ilyen anyagokat három kategóriába soroljuk:
1. Kategória
Olyan anyagok, amelyek elfogadottan mutagén hatásúak embereken.
Ezekre az anyagokra elegendő bizonyíték áll rendelkezésre a humán expozíció és az öröklődő genetikai károsodás kialakulása közötti ok-okozati összefüggés alátámasztására (ez eddig érthető).
2. Kategória
Olyan anyagok, amelyek embereken mutagén hatásúként kezelendők.
Ezekre az anyagokra elegendő bizonyíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy erősen vélelmezhető legyen, hogy az expozíció öröklődő genetikai károsodást okozhat, általában
megfelelő állatkísérletek, illetve
egyéb lényeges információk alapján (bonyolódik a helyzet).
3. Kategória
Olyan anyagok, amelyek aggodalomra adnak okot embereken feltételezhető mutagén hatásaik miatt. Megfelelő mutagenitás-vizsgálatokból rendelkezésre áll valamennyi bizonyíték, de ez nem elegendő az anyag 2. Kategóriába sorolásához.
És végül még egy fontos kiegészítés: a 4.2.2.3. A mutagén anyagok kategóriába sorolásával kapcsolatos megjegyzések címet viseli – kitalálhatnánk, hogy mit takar – egyébként pedig a következőképpen hangzik:
„A mutagenitás vizsgálatok módszertanának fejlesztése jelenleg is folyik. Számos új vizsgálat (teszt) esetében nem állnak rendelkezésre standardizált előírások, illetve kiértékelési kritériumok. A mutagenitásra vonatkozó adatok értékelésekor figyelembe kell venni a vizsgálat kivitelezésének minőségét, illetve az alkalmazott vizsgálati módszer hitelességének mértékét.”
Mindezt, úgy érzem, már csak azért is el kellett mondanom, mert a kategorizálás/ osztályzás/címkézés olyasmi, ami egyaránt lényeges szerepet játszik a tudományban és a képzőművészetben. És miképpen az előzőekből látszik: a mutagenitás tulajdonképpen a rend-alapú gondolkodás komoly kihívása, akár a művészet, akár a technika játéktereiről legyen is szó. A továbbiakban – szigorúan a rend kedvéért – három megjegyzést szeretnék fűzni Szabó Attila kiállításához.
1. A mutagén felbolygatja a művi és az organikus, a mesterséges és a természetes, a technika és a képzőművészet rendjét.
Idézzük fel – egy rövid kitérő erejéig – a művészet és természet viszonyának nagy történeti rendjeit. Persze e rendek maguk is ideáltipikusak, az átrendeződés dacára továbbélnek az új rendet kikezdő elképzelések is. A kezdeti paradigmát ezek szerint a természetbe való illeszkedésnek nevezhetjük: a techné mint valami létrehozásának, újraalkotásának és megtartásának a képessége mindarra vonatkozik, ami nem önmagát mozgatja (azaz nem eleven), hanem külsőleg mozgatott. A technika mintaképe a physis mint minden önmozgás foglalata. A technika ezek szerint a természet előre kijelölt pályáján dolgozik, befejezi művét, amennyiben utánozza azt, s akkor éri el a csúcsát, ha a természettel versenyképes művet alkot, mint amilyenek a legenda szerint Daidalosz, az ezermester munkái vagy Pygmalion megelevenedő szobornője. E kozmológiai rend széthullásával, vagy másképpen szólva a természet varázs alóli felszabadításával köszönt be a természet feletti uralom modern korszaka, amelynek kitüntető jegye a mechanika iránti elragadtatás. Az eleven önmozgás modelljét felváltja az óra, amit felhúznak, a gép, amit beindítanak. A technika nem más, mint puszta szerszám hasznos funkciókkal. E technika hatásait, amely uralkodik a természet felett, a természetet megszépítő művészet kísérli meg kompenzálni. A 19. század második felétől, vagyis a modern művészet és a gépi technika finomabb és rugalmasabb formáival új lehetőségek mutatkoznak meg a természet és technika, illetve a művészet viszonyrendszerében: a már nem pusztán szép művészetek a már nem pusztán hasznos technikával kapcsolódhatnak össze. A 19. század gépmodelljét majd az az elképzelés cseréli le, amely a természetet műalkotásnak tekinti. Nincs szó azonban összeolvadásról, illeszkedésről, hanem pusztán egymást keresztező határterületekről. A nagy összrendek megingása pedig – Bernhard Waldenfels kifejezését kölcsönvéve – azt jelenti, hogy a hogyan kikerül a mi és a mirevalóság keretei közül.[1] A tudományos kísérlet és a kísérletező művészet egyszer csak szoros közelségben találják egymást.
2. Szabó Attila kiállításának kiindulópontja tehát a természettudomány és a képzőművészet e feszengő pillantásváltása. Ám manapság lassan a tudományos kísérlet mindenhatóságába vetett hit is a múlté, hasonlóképpen a még a molekuláris biológiában is felfedezhető rajongáshoz a mechanikus elvek iránt, amely nemrég még azzal kecsegtetett, hogy a géntérképek majd tökéletes megoldást nyújtanak. Ami marad, az immár a legitimációs küzdelem szempontjai alapján rendeződő figyelem-konstrukció, amely a leggyakrabban a tudományos-bulvár kategóriájában ölt testet. A tudományos fantasztikum, a sci-fi fikciós tudománnyá alakul elsősorban azon vizualizációs eljárások mentén, amelyek ügyesen elrejtik a saját magukkal szembeni szkepszist. Régi közhely, hogy a kép többet mond ezer szónál – hát persze, tehetnénk ehhez hozzá, ha ismerjük azt az ezer szót. Szabó Attila finom iróniával felépített munkái – amelyek egymással is sokrétű párbeszédbe lépnek – eljátszanak a horror paradox vonzerejével, az illusztráció hatásmechanizmusaival valamint a szimuláció mélység és felület kettősségét érvénytelenítő lehetőségével.
És végül a 3. megjegyzés, ami nagyon rövid lesz: mindezt úgy teszik, hogy elkerülik a moralizálás csapdáját. A Művészet mint kutatás címmel néhány évvel ezelőtt rendezett konferencia egyik előadója, KissPál Szabolcs a médiaművészeti gyakorlatokat a technotudomány, a kutatás és kísérletezés, illetve a tudás és hatalom szempontjai alapján két csoportba sorolja: az első az úgynevezett technikai-produktív álláspont, amely a technikai médiumokkal való kísérletezésben a művészi képzelet kiterjesztésének határtalan ünneplésébe torkollik, a másik morális-szubverzív álláspont pedig éppen e kiterjesztés kritikáját nyújtja.[2] Szabó Attila itt kiállított művei nem sorolhatók be egyértelműen egyik kategóriába sem, jóval inkább érezhetjük őket a nyitva hagyott lehetőségek esztétizáló-melankolikus megvalósulásainak, amelyek visszacsempésznek valamit az avantgárd magánmitológiáiból. Nem véletlenül hangsúlyos témájuk az idő, szánjunk rájuk hát egy kis időt: a kiállítást ezennel megnyitom.
Kukla Krisztián
[1] Vö. Bernhard Waldenfels: Sinnesschwellen. Suhrkamp, Frankfurt am Main. 1999. 87. skk.
[2] KissPál Szabolcs: A technodeterminizmus és a művészi képzelet. In: Művészet mint kutatás. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Bp., 2006. 39-45.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mindenekelőtt engedjék meg, hogy egy félreértést tisztázzak: Szabó Attila Mutagén című kiállításának a meghívóján az szerepel, hogy a kiállítást én nyitom meg, ezt meg is fogom ugyan tenni, ám először egy sokkal fontosabb szerepkörben, mégpedig alkalmi munkavédelmi előadóként szólnék mindannyiukhoz. Egy csöpp figyelmet és türelmet kérnék tehát! Az egyik kollégám nemrég fejezte be sikeresen a zöldkönyves méregraktáros végzettséget adó OKJ-s tanfolyamot, és vele konzultálva vettem észre, hogy az egyébként helyesen megnevezett 3. számú melléklet a 44/2000 (XII. 27) EüM rendelethez vonatkozó passzusai sajnálatos módon hiányosak. E hiányt mindenképpen pótolnunk kell, e melléklet ugyanis azt a címet viseli, hogy Általános követelmények a veszélyes anyagok és készítmények osztályozására és feliratozására (címkézésére),
4. pontja pedig így hangzik: Osztályozás az emberek egészségét veszélyeztető specifikus hatások alapján.
4.2.2. Mutagén anyagok
4.2.2.1. Az osztályozás és feliratozás szempontjából, és figyelembe véve a tudomány jelenlegi állását, az ilyen anyagokat három kategóriába soroljuk:
1. Kategória
Olyan anyagok, amelyek elfogadottan mutagén hatásúak embereken.
Ezekre az anyagokra elegendő bizonyíték áll rendelkezésre a humán expozíció és az öröklődő genetikai károsodás kialakulása közötti ok-okozati összefüggés alátámasztására (ez eddig érthető).
2. Kategória
Olyan anyagok, amelyek embereken mutagén hatásúként kezelendők.
Ezekre az anyagokra elegendő bizonyíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy erősen vélelmezhető legyen, hogy az expozíció öröklődő genetikai károsodást okozhat, általában
megfelelő állatkísérletek, illetve
egyéb lényeges információk alapján (bonyolódik a helyzet).
3. Kategória
Olyan anyagok, amelyek aggodalomra adnak okot embereken feltételezhető mutagén hatásaik miatt. Megfelelő mutagenitás-vizsgálatokból rendelkezésre áll valamennyi bizonyíték, de ez nem elegendő az anyag 2. Kategóriába sorolásához.
És végül még egy fontos kiegészítés: a 4.2.2.3. A mutagén anyagok kategóriába sorolásával kapcsolatos megjegyzések címet viseli – kitalálhatnánk, hogy mit takar – egyébként pedig a következőképpen hangzik:
„A mutagenitás vizsgálatok módszertanának fejlesztése jelenleg is folyik. Számos új vizsgálat (teszt) esetében nem állnak rendelkezésre standardizált előírások, illetve kiértékelési kritériumok. A mutagenitásra vonatkozó adatok értékelésekor figyelembe kell venni a vizsgálat kivitelezésének minőségét, illetve az alkalmazott vizsgálati módszer hitelességének mértékét.”
Mindezt, úgy érzem, már csak azért is el kellett mondanom, mert a kategorizálás/ osztályzás/címkézés olyasmi, ami egyaránt lényeges szerepet játszik a tudományban és a képzőművészetben. És miképpen az előzőekből látszik: a mutagenitás tulajdonképpen a rend-alapú gondolkodás komoly kihívása, akár a művészet, akár a technika játéktereiről legyen is szó. A továbbiakban – szigorúan a rend kedvéért – három megjegyzést szeretnék fűzni Szabó Attila kiállításához.
1. A mutagén felbolygatja a művi és az organikus, a mesterséges és a természetes, a technika és a képzőművészet rendjét.
Idézzük fel – egy rövid kitérő erejéig – a művészet és természet viszonyának nagy történeti rendjeit. Persze e rendek maguk is ideáltipikusak, az átrendeződés dacára továbbélnek az új rendet kikezdő elképzelések is. A kezdeti paradigmát ezek szerint a természetbe való illeszkedésnek nevezhetjük: a techné mint valami létrehozásának, újraalkotásának és megtartásának a képessége mindarra vonatkozik, ami nem önmagát mozgatja (azaz nem eleven), hanem külsőleg mozgatott. A technika mintaképe a physis mint minden önmozgás foglalata. A technika ezek szerint a természet előre kijelölt pályáján dolgozik, befejezi művét, amennyiben utánozza azt, s akkor éri el a csúcsát, ha a természettel versenyképes művet alkot, mint amilyenek a legenda szerint Daidalosz, az ezermester munkái vagy Pygmalion megelevenedő szobornője. E kozmológiai rend széthullásával, vagy másképpen szólva a természet varázs alóli felszabadításával köszönt be a természet feletti uralom modern korszaka, amelynek kitüntető jegye a mechanika iránti elragadtatás. Az eleven önmozgás modelljét felváltja az óra, amit felhúznak, a gép, amit beindítanak. A technika nem más, mint puszta szerszám hasznos funkciókkal. E technika hatásait, amely uralkodik a természet felett, a természetet megszépítő művészet kísérli meg kompenzálni. A 19. század második felétől, vagyis a modern művészet és a gépi technika finomabb és rugalmasabb formáival új lehetőségek mutatkoznak meg a természet és technika, illetve a művészet viszonyrendszerében: a már nem pusztán szép művészetek a már nem pusztán hasznos technikával kapcsolódhatnak össze. A 19. század gépmodelljét majd az az elképzelés cseréli le, amely a természetet műalkotásnak tekinti. Nincs szó azonban összeolvadásról, illeszkedésről, hanem pusztán egymást keresztező határterületekről. A nagy összrendek megingása pedig – Bernhard Waldenfels kifejezését kölcsönvéve – azt jelenti, hogy a hogyan kikerül a mi és a mirevalóság keretei közül.[1] A tudományos kísérlet és a kísérletező művészet egyszer csak szoros közelségben találják egymást.
2. Szabó Attila kiállításának kiindulópontja tehát a természettudomány és a képzőművészet e feszengő pillantásváltása. Ám manapság lassan a tudományos kísérlet mindenhatóságába vetett hit is a múlté, hasonlóképpen a még a molekuláris biológiában is felfedezhető rajongáshoz a mechanikus elvek iránt, amely nemrég még azzal kecsegtetett, hogy a géntérképek majd tökéletes megoldást nyújtanak. Ami marad, az immár a legitimációs küzdelem szempontjai alapján rendeződő figyelem-konstrukció, amely a leggyakrabban a tudományos-bulvár kategóriájában ölt testet. A tudományos fantasztikum, a sci-fi fikciós tudománnyá alakul elsősorban azon vizualizációs eljárások mentén, amelyek ügyesen elrejtik a saját magukkal szembeni szkepszist. Régi közhely, hogy a kép többet mond ezer szónál – hát persze, tehetnénk ehhez hozzá, ha ismerjük azt az ezer szót. Szabó Attila finom iróniával felépített munkái – amelyek egymással is sokrétű párbeszédbe lépnek – eljátszanak a horror paradox vonzerejével, az illusztráció hatásmechanizmusaival valamint a szimuláció mélység és felület kettősségét érvénytelenítő lehetőségével.
És végül a 3. megjegyzés, ami nagyon rövid lesz: mindezt úgy teszik, hogy elkerülik a moralizálás csapdáját. A Művészet mint kutatás címmel néhány évvel ezelőtt rendezett konferencia egyik előadója, KissPál Szabolcs a médiaművészeti gyakorlatokat a technotudomány, a kutatás és kísérletezés, illetve a tudás és hatalom szempontjai alapján két csoportba sorolja: az első az úgynevezett technikai-produktív álláspont, amely a technikai médiumokkal való kísérletezésben a művészi képzelet kiterjesztésének határtalan ünneplésébe torkollik, a másik morális-szubverzív álláspont pedig éppen e kiterjesztés kritikáját nyújtja.[2] Szabó Attila itt kiállított művei nem sorolhatók be egyértelműen egyik kategóriába sem, jóval inkább érezhetjük őket a nyitva hagyott lehetőségek esztétizáló-melankolikus megvalósulásainak, amelyek visszacsempésznek valamit az avantgárd magánmitológiáiból. Nem véletlenül hangsúlyos témájuk az idő, szánjunk rájuk hát egy kis időt: a kiállítást ezennel megnyitom.
Kukla Krisztián
[1] Vö. Bernhard Waldenfels: Sinnesschwellen. Suhrkamp, Frankfurt am Main. 1999. 87. skk.
[2] KissPál Szabolcs: A technodeterminizmus és a művészi képzelet. In: Művészet mint kutatás. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Bp., 2006. 39-45.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése