Szabó Attila kamara kiállítása a Miskolci Galériában, 2009. május 7-30.
Szabó Attila megmozdulásai egy önmeghatározási kísérlet-sorozat állomásai, arra hívják fel a figyelmet, hogy az egyén, élethelyzeteinek változásaival időről időre kénytelen újra konstruálni identitását, kénytelen folyamatosan meghatározni saját pozícióját a világban. A pozicionálási kísérletek fölösleges erőfeszítéseknek tűnnek, amennyiben megkérdőjeleződik a lét fontossága, erre utalt Fölösleges kísérletek I-III, nagy visszhangot kiváltó installáció-sorozatának címében, 2007-ben.
Szabó már korábban is az önmeghatározás mutáns formáival, a médiahírek, mint befolyásolási tényezők, vizsgálatával foglalkozott. A média által kínált életvezetési stratégiák, megoldások ugyanis a társadalom azon jelenségei közé tartoznak, amelyek tévútra viszik az adót, a vevőt és a közvetítőt a kommunikációs folyamatban, ezáltal megváltoztatják, vagy eltorzítják az önképet, a világlátást, késleltetik, vagy meggátolják a tisztánlátás kialakulásának a képességét, mivel a fiktív tapasztalatszerzés közben megtévesztés áldozatává válhat az ember.
Szabó Attila ironikus világlátó, élvezi, ha cinikus lehet. Mutagén című kiállítása kapcsán álhíreket generál és az álhíreket, mint tudományos tényeket adja el, miközben valószerűtlen körülményeket teremt. Fokozatosan jutott el idáig. Az I. számú kísérletben megmutatta, áttételesen, hogy a kísérlet alanya nem juthat valós információkhoz, mert a vonzó játékterek megalkotói egy láthatatlan mozgásérzékelő segítségével ügyelnek arra, hogy a játékbábuk ne lavírozhassanak gépi vezérlés nélkül a gondosan megkonstruált díszletek között. A közeget a megfelelő pillanatban sterilizálják, ezzel együtt megváltoztatják a játékosok tudatállapotát is, még mielőtt, a játékszabályok ismeretében, földeríthetnék az izgalmasnak tűnő, ám valójában bizonytalan eredetű rejtélyeket. A II. számú kísérletben azt feszegette, hogy a cyber világnak semmi köze sincsen a megálmodott világokhoz, a valósághoz, vagy a boldogsághoz. A III. számú kísérlet segítségével pedig, egy valódi ál-sajtóhírt alapul véve, konkretizálta, hogy minden mediális eszközökkel létrehozott imitáció/modellezés célja a megtévesztés, a fogyasztói vágy generálása. Ezt az utóbbi gondolatmenetet fejlesztette tovább a Mutagén esetében, ami annyiban is különbözik az előző kísérletektől, hogy az alkotó először állított ki fénykép-technikával készült műveket, illetve, nem óhajtotta első körben a „fiktív” jelző alkalmazásával rontani a hitelesség-érzetet, befolyásolni a látogatók tudatát.
„A mutáció valamely organizmus genetikai anyagában fellépő maradandó mennyiségi vagy szerkezeti (strukturális) módosulás, amely megváltoztatja az organizmus fenotípus jellegét” – olvasható a 44/2000 (XII. 27.) EüM rendelet 3. számú mellékletében. A mutagén anyagok pedig (elfogadottan, feltételezhetően vagy esetlegesen) mutagén hatásúak, azaz (elfogadottan, feltételezhetően vagy esetlegesen) mutáns elváltozásokat eredményezhetnek az emberi szervezetben. A mutáció azonban nemcsak testi elváltozásokat okozhat.
Mutagéneknek számítanak például a média-hírek bizonyos fajtái, ezek (szervezet)be-építése a tudatállapot, a gondolkodásmód, a hiedelemrendszer, vagy a magánmitológiák módosulását eredményezhetik. Ez a fajta tudatmódosulás első ránézésre nem látványos, ellenben a hatására előállított termékek, produktumok, eszmék vagy további ál-hírek annál inkább figyelemfelkeltőek, esetleg veszélyesek is lehetnek.
Mutáció mindig létezett, de pozitív kimenetelű fejlődést általában nem hoz, bekövetkezése leginkább káros következményekkel jár. „Azonban hosszú időkön át csak a természet kiváltsága volt ennek véletlenszerű előidézése. Manapság számunkra, laikusok számára a mutáció ténye tudományos fikciókból ismert, gyakori és többnyire pejoratív fogalommá vált, hasonlatosan a mesterséges intelligenciához, az implantációhoz és a génmanipulációhoz, (…) mi, passzív szemlélők hajlamosak vagyunk bármit elhinni a témában, ami kissé misztikusan hangzik, bár, mégis kellően alátámasztottnak tűnik.” (Szabó Attila)
Szabó Attila arra próbálja ösztökélni az érdeklődőket, hogy legyenek gyanakvóak, hiszen bármi lehet mutáció, amennyiben valaki elhiszi, hogy az. Bizonyos esetekben, megfelelő felkészültség nélkül, valóban nem könnyű kiszűrni az álhíreket, ilyen például a Krapanj sziget közelében, a Dalmát tengerparton élő, bio fluoreszcens fehérjét hordozó, a csalánozó bordásmedúzák (ctenophora) törzsébe tartozó élőlények felbukkanásáról tudósító közlemény (Tudományos bulvárhírek II., 2008). Léteznek azonban egyszerűbben kiszűrhető félre-tájékoztató információk is a művész repertoárjában, mint például a Vetésforgó I-III. (2005): a Gödöllői Agrártudományi Egyetem laboratóriumában kikísérletezett vetőmagból hupikék lufi-babok keltek ki; vagy a krokodilt gázálarcban meglovagoló, szerelmi szenvedélyének parancsolni képtelen guminő esete (Bizarre Hardcore, 2008).
A mesterségesen létrehozott és fenntartott meddő, homoszexuális lombik-társadalom kívánatosként bemutatott torzulásainak a leglátványosabb és legdirektebb közvetítője a kiállításon a Mutáció c. video loop. A legyek mutációjáról szóló szöveg mellett megjelenő, tükrözéssel létrehozott képi információk, az egymásba torzult, figyelemfelkeltő, szeretkező női és férfi testek utópisztikus képzeteket keltenek, gondolkozásra késztetik szemlélőiket.
Szabó Attila képzőművésszel a MUTAGÉN című kiállítása kapcsán feLugossy László beszélget
feLL: Egy hipotetikus felütéssel nyitnék.
Képzeljük el, hogy a vakok és süketek országában élünk, ahol ezek az emberek mély érzésekkel, érzékenységgel, jó befogadói hozzáállással, nyitottsággal élnek, hogyan igazítanád el őket a mostani kiállításod művei között az érdeklődőket?
Vagy a másik véglet, amikor olyan világban élünk, ahol mindenki nagyon jól értesült, tájékozott, dörzsölt, de érzéketlen és közömbös a művészetek, a szellemi dolgok iránt, s csak az anyagi, materiális viszonylatokban érzi boldognak magát: És ha véletlenül ilyen érdeklődők jelenének meg egy tárlatvezetéseden, nekik hogyan mutatnád be művészeted folyamatát, jelenlegi állomását?
SzA: Mindkét felvetés érdekes, mivel elvileg, arról kellene szóljon egy kiállítás, hogy egyénenként – , az egyén habitusától és orientációjától függően – kérdéseket vessen fel, illetve olvasatokat kínáljon. A művész feladata szerintem nem az, hogy „megmondja a tutit”, és egzakt definíciókat szolgáltasson, hanem álláspontot közvetítsen. Aztán a látogató eldöntheti, hogy csatlakozik ehhez az állásfoglaláshoz, vagy vitába száll vele. Mindez persze feltételez némi rutint, ami alatt a művek befogadásának és interpretálásának gyakorlatát értem. Így lehet egy művet, vagy tárlatot felületesen szemlélni és lehet hipotéziseket gyártani, de azt biztosan tudom, hogy egyértelműen nem lehet – a legprecízebb szakmai ismeretek birtokában sem – a képzőművészeti alkotások valódi jelentéstartalmát leolvasni, mivel minden mű rendelkezik számtalan értelmezési szabadgyökkel. Viszont, minden művet, a látványából kiindulva, jól le lehet írni tárgyilagosan jelzőkkel, metaforákkal, hasonlatokkal. Ezért vakoknak és süketeknek is adekváttá lehet tenni a megfelelő kódolás-dekódolás alkalmazásával. Zenére alkalmazva talán úgy értelmezhető a szerepem, mint a karmesteré, aki adott kottából dolgozik, de saját személyiségén átszűrve dirigálja a darabot.
feLL: Teljes mértékben szimpatizálok a „számtalan értelmezési szabadgyökkel”, mert ez a lehetőség az abszolút egyértelmű műveknél is megtalálható, ha még az értelmezési konvenciók ezt a bizonyos egyértelműséget is sugallják, szerintem nincsenek egyértelmű művek. Klasszikus és hagyományos művekre gondolok itt, mondjuk a 19. századi akadémista tájképekre, csendéletekre, zsánerképekre, de ott is lehetnek láthatatlan allegóriák, amikre a művész nem is gondolt, hogy oda festi, de egy későbbi néző meg már belelátja önmagán keresztül azt a nem létező többletet, amely csak számára plusz, de még is más lesz az a kép, ha csak egy embernek is más.
Amikor munkáidat láttam, arra gondoltam, hogy én ezeket nem is szeretném értelmezni, hanem csak egyszerűen befogadni, hagyni, hogy szellemisége szabadon terjedjen bennem, a művek energiája a sejtjeimbe hatoljon, inspiráljon, és gondolatokat hozzon felszínre. Hála istenek nekem nincsenek értelmezési kényszereim…
Inkább arra lennék kíváncsi, hogy Te értelmezed-e a munkáidat, vagy csak halvány sejtések vannak benned, amelyek persze az egyik pillanatról a másikra tisztán és világosan kikristályosodhatnak, hogy úgy érts, mint ahogy levegőt veszel?
SzA: Képzeljük el a művészet elemi lényegét úgy, mint páragőzt, ami láthatatlanul, de érezhetően van jelen. Aztán lecsapódva már jól megfigyelhetőek a tulajdonságai, sőt, ábrákat rajzolva bele, akár személyessé is tehetjük. Talán igényelnek a munkáim egyfajta kódolt magyarázatot, egy megoldókulcsot, de nem célom ennek nyílt leleplezése és annál jobb, minél többféle eredményt szül.
Vannak klasszikus ikonográfiai szimbólumrendszerek, melyek egyetemessé váltak, és a legtöbb esetben ugyanarra az alapmotívumra vonatkoztathatóak vissza, amennyiben ismerjük ezeket a struktúrákat. Ettől nehéz elvonatkoztatni és nem is érdemes, amikor értelmezni próbálunk egy művet. Saját munkáimnál is legtöbbször megtalálható valamilyen direkt asszociáció. Igyekszem mindig előre eltervezni, kitalálni amit csak lehet, végig kézben tartva az irányítást. Körüljárni és sokféle nézőpontból megközelíteni az adott témát. Ezek adják a sok plusz információt, melyek az eredeti, nyers koncepciót csiszolva a végeredményt szülik, ettől lesz számomra komplex. Alig marad (ha marad) olyan random tényező, amivel nem számolok és mégis belekerül a műbe. Pontosabban fogalmazva, megpróbálom a randomot is bekalkulálni és ezáltal a véletlenszerűség is betervezett szegmenssé válik az alkotás során. A kiszámíthatatlanság legtöbb esetben éppen a kiállítótér adottságiból fakad. Vagyis, amikor megépítek egy művet, elképzelek egy installációt, vagy egy kiállítási anyagot, akkor egy ideális teret is hozzárendelek gondolatban, ahol a felhasználható technikai apparátus éppúgy optimális, mint a tér arányai, osztottsága, megvilágítása, stb. Természetesen ez a legtöbb esetben nem áll rendelkezésre, így az eredeti elképzelést kell optimalizálni az adott térre. vagy olyan műveket létrehozni, melyek univerzálisak, tértől és egyéb külső tényezőktől függetlenek. Mindkét eset kompromisszumokkal terhelt.
feLL: Sokan idegenkednek a modern művészetektől, mert nem értik, s nem tudják birtokolni, mármint szellemileg, és ettől elbizonytalanodik befogadásuk, meg persze előítélettel közelítenek, vagy hárítanak. Az emberek többségében nincs meg az a szemlélet, hozzáállás, amelyekről az előzőekben beszéltél, arra gondoltam, hogy ezt a szemléletet már az általános iskolában kellene tanítani, hogy a világ megértésének érzékenysége már fiatal korban a legtermészetesebb módon kialakuljon.
Most arra kérlek, hogy mondjál néhány konkrétumot a MUTAGÉN című kiállításodról.
SzA: Ez a kiállítás a mutációról szól. Ami alapvetően tudományos terminus, de számomra újabb ürügyet szolgáltat egy ilyen téma művészeti aspektusainak vizsgálatára. Ehhez számtalan tudományos szakcikket elolvastam és azokból az izgalmas részeket kiollózva egy felületesnek is alig nevezhető információhalmazhoz jutottam, ami torz keresztmetszetben mutatja korunk ismereteit a környező világról földi és galaktikus relációkban egyaránt.
A kiállítási anyagot néhány nagyobb gondolatkörre oszthatjuk. A kísérleti állatok mint az ismeretszerzés legitim áldozatai, többféle módon megjelennek. Egészen direkt formában a Hatvan perc című képen pl., ahol egy törpehörcsög viselkedését figyelhetjük meg egy síkágyas szkenner letapogatásában. A Mutáció című videón pedig konkrétan mutáció vizsgálatáról szóló eredményeket olvashatunk, melyeket laboratóriumi körülmények között végeztek muslicákon. Két másik videóban pedig egy furcsa kísérleti nyúl kap főszerepet. Sőt, még egy „valós” patkánykísérletet imitáló installációval is találkozhatott a látogató.
Másik nagyobb témakör a tudományos bulvár. Néhány tablón keresztül próbáltam híreket szolgáltatni (Tudományos bulvárhírek I–IV, Vetésforgó). Valós híreket, részben elferdített híreket és teljes egészében általam kreált, vagyis abszolút hiteltelen, tudományosnak tűnő híreket. Ezek hangvétele kissé idézi a Delta című műsor rövid hírcsokrainak narratíváját, mely az internet előtti korban jóformán az egyetlen olyan hírforrás volt, ahonnan ismereteket szerezhettünk a nagyvilág tudományos törekvéseiről és eredményeiről. Mars-szonda, metaanyag-kísérlet, ideális táplálék, ismeretlen élőlény felfedezése lehetne a felkonf szövege jelen esetben.
Vannak aztán olyan művek is, ahol a mutáció jelenléte a néző asszociációs képességeire hagyatkozva érhető csak tetten, utalva a kiállítás mottójára, miszerint mutáció bármi lehet, amiről elhisszük. Így a fehér nejlonzsákba burkolt szalmabálák halmaza mint egy ismeretlen, óriási állat petéinek sora jelenik meg (Peteérés), vagy a vízen lebegő narancsszínű luficsokor valamilyen méretes tengeri lábasfejű élőlényként szerepel (Tenger gyümölcse) egyebek közt.
Látható volt néhány egzakt utalás is pl. a kék színű recehártya megjelenésére, vagy a leszbikusság jelenségére; mindkét eset genetikai mutáció eredménye. De arra is próbáltam reflektálni, hogy a vallás, illetve mitológia egészen könnyedén kezeli a mutáció tényét, hiszen szárnyas és patás, félig ember, félig ló, Minotaurus és küklopsz, vagy egyéb ember-állat, állat-állat hibridek szabadon és nagy számban fordulnak elő a legkülönbféle vallásokban (Bizarre Hardcore, Szövetminta). Ugyanezek létezését tudományosan cáfolni viszonylag hosszasan lehetne csak, még akkor is, ha teljesen értelmetlen vállalkozás. Ennek művészi kontextusa azonban több mint érdekes. Ismerhetjük pl. Jason Freeny anatómia elemzéseit a lufikutyáról, gumimaciról vagy Mickey Mause-ról és Hyunkoo Lee Tom and Jerry adaptációját vagy ide sorolhatjuk Patrícia Piccinini utópisztikus teremtményit is, de egyéb példákat is lehetne sorakoztatni.
Ami fontos nekem ezekben a munkáimban, – ide sorolva a korábbi áltudományos tevékenységeimet is – az, hogy míg a tudós célja saját elméleteinek igazolása, addig a művész kezét nem köti ez a kényszer, szabadon garázdálkodhat tudományos területeken, megengedheti magának a dilettantizmust, hiszen nem kérhető számon rajta egy áltudományos mű tudományos tartalmának valódisága, sem a komponensek aránya. Csupán a művészi tartalom egysége és mikéntje, ennek az elvárásnak próbálok is megfelelni. Vagy szerinted egy ilyen műnél fontos, hogy hiteles információkat közvetítsen?
feLL: A művészet egyik alapvető lényege a hitelesség, a másik a szuverenitás. Az, hogy a művész, hogyan kezeli ezek kapcsán a dolgokat, az már az ő magánügye. A mű nem csak nem csak önmagát mutatja, ha kell a művészt is, láthatóvá teszi.
És befejezésként megkérdezném, milyen új kiállításaid lesznek a közeljövőben?
SzA: Sokféle terv van a fejemben, konkrét helyszínhez és időponthoz köthető és konkrétumok nélkül álló is. Augusztus elején Szentendrén nyílik egy kiállításom közösen Süli-Zakar Szabolccsal. Ez a legkonkrétabb és a legközelebbi állomás. A többit meg majd meglátjuk.
Műút, 2009014
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése