FÉLPERCESEK
Teszt
Reggeli idő alatt a rádióban a Rorschach-tesztről
beszéltek. Kettéhajtottam egy szelet Zala felvágottat és ugyan nem volt
tökéletes a szimmetriája, a rózsaszínű pépes részben látható sötétebb húsfoltok
mégis kirajzoltak valamit. Először egy nagy pókot véltem felfedezni, legalábbis
a potroha és az előtesti rész egészen felismerhető volt és a csáprágókból is
láttam valamit, de a lábak már nem jelentek meg és ettől mégsem volt eléggé pók
jellege. Megfordítva viszont szinte meghökkentem a látványtól. Jól kivehetőn
egy szakállas, kopasz figura nézett rám sunyi szemekkel, hasonlított
Raszputyinra.
Puskapor
Szerettem volna elmesélni egy történetet, mert
nagyon viccesnek találom és véletlenül pont illett volna a szituációhoz, ami
kísértetiesen hasonló volt, mint az a sokévvel ezelőtti szituáció, amit el
akartam mesélni a többieknek. Már éppen elkezdhettem volna, mert valamitől elhalkult
a tévé és T. sem harsogott legalább fél perce, de szorongás lett rajtam úrrá.
Egy emlékkép jelent meg rövid időre előttem, amikor egy másik, hasonló
szituációban B-nek már elmeséltem a sztorimat. Ha már ismeri, akkor most nem
fogom elmesélni, ezt azonnal eldöntöttem. Kár, gondoltam, mert az az eset,
amikor B-nek elmeséltem, nem volt olyan hasonlatos az eredeti történethez, mint
ez a mostani.
Türelem
Hogy ne kelljen várakozni, mindenfélét ki lehet
találni. A legegyszerűbb az, ha tisztában vagy a saját képességeiddel és a távolság
arányával. Tudnod kell, hogy bizonyos távot mennyi idő alatt vagy képes
megtenni még akkor is, ha mindenféle nem várt akadály kerül utadba. Ha pl.
összetalálkozol valakivel, akit nem lehet lerázni, vagy vissza kell fordulnod a
lakásba, mert a tárcádat a másik kabátod zsebében felejtetted. Értékes perceket
lehet így elveszíteni, de némi gyakorlattal még ilyesmit is be tudsz
kalkulálni. Ha profi vagy, a várakozást lecsökkentheted a minimálisra, mégpedig
pontosan azzal, ha tudod, mikor kell elindulnod. Hogy odaérve ne maradjon a
szükségesnél több időd várakozni.
Vetület
Nem lehet tudni a pontos okát annak, hogy miért
éppen ez a mostani kor lett alkalmas arra, hogy rögeszmésen foglalkozzon az
emlékeivel. Talán azért, mert a nagy világégések után az a generáció mára
teljesen elfogyott, akik még átélték a borzalmakat, mi pedig ekkora kontrasztok
nélkül, valami érthetetlen romantikától lelkesülten jobban figyelünk
jelentéktelenebb emlékeinkre is. Na persze, kinek mi a jelentős. A lépték
nagyon más lett és az ingerküszöb is. Sokat tűnődőm azon is, hogy mi mindenhez
képesek emberek hozzászokni.
Különc
Az álláspontját sosem tudtuk pontosan megérteni.
Szeretett homályosan fogalmazni, vagy csak egyszerűen nem tudott másként.
Amikor határozott véleménynyilvánításra volt szükség, akkor is rébuszok közül
kellett kihámoznunk azt, hogy melyik lehetőséget választja és ritkán voltunk
biztosak abban, hogy egyezik-e az általunk megítélt döntés az ő szándékával.
Ilyenkor néha kísérletet tettünk arra, hogy erősítse meg, tényleg ezt akarja,
de megerősítés helyett újabb dilemmákat generált és egy pár kudarcos próba
következménye az lett, hogy direkt elfelejtettük őt megkérdezni. Eleinte emiatt
bűntudatunk volt. Félve fürkésztük a mozdulatait, de kerültük a tekintetét, miközben
kerestük a viselkedésében felfedezhető változást. Eltérést nem tapasztaltunk és
ha mégis volt néha valami különös abban, ahogy a dolgát végezte, már lehet
éppen azért csinálta, mert észrevette, hogy figyeljük.
Készség
Gyerekkorom ifjúsági regényei felkészítettek a
harcra. Szívesen képzeltem el, hogy egyszer éppen rám lesz szükség valami galád
cselszövés megakadályozásához és ennek jótékony hatását sok ember élvezheti
majd. Azt hozzá kell tennem, hogy idegen emberek elismerése nem motivált,
inkább azokra az alakokra gondoltam ilyenkor, akiket legalább látásból
ismertem. Mártírrá nem kívántam válni, hogy feláldozzam magam egy eszméért,
amiről alig tudok valamit, cseppet sem vonzott. Ha az áldozatot mondjuk a szemközti
házban lakó Júliáért követhettem volna el, az talán más, de akkor is csak
fájdalommentesen bírtam elképzelni a megsemmisülést. És hittem a menyországban,
hiszen ekkora jótettért csakis oda kerülhetek, de számításból is, mivel a
másvilágról visszanézve feltétlenül látni akartam az utánam bánkódók hálától
áhítatos ábrázatát.
Áldozat
Láttam egyszer egy jégbe fagyott kutyát, évekkel
később pedig megismertem a kutya gazdáját. Elmesélte a történetét, hogy
sötétben korcsolyázott és csak akkor vette észre a léket, amikor a kutyája
beleesett. Ő abban hitt, hogy maga esett volna a lékbe, vagyis ilyen módon a
kiskutya megmentette az életét. Mindketten gyerekek voltunk akkor és a kis tó,
ahol ez történt még tavaszi esőzések után sem érte el a kétméteres mélységet
sehol. Ezt mindketten tudtuk, mégis szívesen hagytuk figyelmen kívül a tényt
annak érdekében, hogy a kutya halála ne tűnjön hiábavalónak. A part közelében
találtam rá és a jég alatt megmerevedve úgy nézett ki, mintha úszna. A part
felé úszott, valami biztos ösztöntől vezérelve tudta, merre juthat ki a jég
alól.
Vakond
Nem tudtam, hogy ekkora hatással lesz rá a film,
amit együtt néztünk a kelekótya pasasról, aki csupa haszontalan tárgyat
gyűjtött. A felhalmozás következményeként szinte lakhatatlanná vált az amúgy is
kicsi, nagyanyai örökségként szerzett lakása. A végén már úgy tudott csak
közlekedni a főzőfülke és a szoba között, mint egy vakond a földalatti alagútban.
Évente kétszer, a lomtalanítás idején, egészen megváltozott még a testtartása
is. Valahogy, mintha fiatalodott volna, a máskor kissé görnyedt tartása
egyenesebbé vált, a mozgása is felgyorsult, beszéde hadaró lett és mindig sietett
valahová. Ilyenkor ment gyűjteni és az izgalomtól beszélt gyorsabban, attól a
napokig tartó felfokozott állapottól, amit az előre kiszámíthatatlan tárgyak
megszerzésének öröme jelentett számára.
Zarándok
Kölcsey 41 éves volt, amikor a Huszt című
epigrammát írta, éppen annyi idős, mint a dédanyám 1920. június 4-én, azon a
napon, amikor a versaillesi kastélyban aláírt szerződés értelmében Kárpátalja,
a szülőföldje, nem volt többé Magyarország része. Técsőn született, Huszttól
alig félnapnyi járásra. Nagyanyám öccse
és egyetlen fiútestvére a két nővére és húga mellett, a háborúban veszett. A
születése napján, május 29-én, dédanyám legkisebb lányával, nagyanyám húgával,
Lídiával együtt lovaskocsin mentek Husztra misére, 1946-tól minden évben, dédanyám
1963-ban bekövetkezett haláláig. Lídia 1989-ben halt meg, 72 éves korában,
sosem házasodott meg, pedig fiatalon igazán szép lány volt.
Rajz
Egyszer lerajzoltam Lenint 12 éves koromban.
Úttörőhöz méltó cselekedetnek gondoltam később, amikor nézegettem a rajzot. Nagyon
jól sikerült, igaz, nem emlékezetből, hanem egy újságban közölt fotóról
másoltam ceruzával. Nemhogy hasonlított, hanem pontosan olyan volt, mint a fényképen,
a finom szürke árnyalatokat hűen be tudtam helyettesíteni a grafit szürkéjével.
Pár napig apró javításokat csináltam még és kiradíroztam a lap széléról az
ujjlenyomatokat, közben egyre büszkébb lettem a teljesítményemre, szerettem
volna az iskolában is begyűjteni érte valami elismerést. Bevittem rajzórára, de
aznap éppen tussal és redisztollal betűket kellett írni és a tanárunk a
szokásosnál is nagyobb fegyelmet követelt, nem ért rá ilyesmivel foglalkozni.
Koreográfia
Szerettem nézni apámat kaszálás közben, azt az
ismétlődő elegáns mozdulatot figyeltem percekig. Egészen fiatal volt, amikor
nagyapám megtanította, de ezt a könnyedséget csak hosszú évek munkájával lehet
elérni. Az volt a szokás, hogy a kaszát függőlegesen tartva, nyelét a földre
támasztották és a gyereket mellé állították. Ha a fiú vállmagassága elérte a
kasza szarvát, akkor elkezdődhetett a tanítás. Délutánra már egyedül vágta a
rendet a lucernásban, de fenni még nem engedte a nagyapám, ahhoz még nőnie
kellett.
Tipográfia
A településen, ami két megyeszékhely közt majdnem
mértani pontossággal félúton található, van egy kis gyorsétterem, vagy inkább
büfé. Algír tulajdonosa mindenkivel kedves és közvetlen. A kebab nem jobb, mint
bárhol máshol, de ebben a faluban nincs is másik, hogy hasonlítgatni lehetne.
Ültünk az utcára néző asztalnál és Fantát ittunk a hamburgerhez, jobbra tőlünk
látszott a sarki ázsiai üzlet homlokzatán a piros és sárga kínai felirat. Kitakarva
a park látványát egy orosz tartálykocsi vesztegelt előttünk, aminek hengeres
vontatványán méteres cirill betűk hirdették a fuvarozó céget. Mögöttünk a kis étterem
falán arab feliratok, talán Korán idézetek olvashatók, persze csak annak, aki
ismeri ezeket a szép, kalligrafikus írásjegyeket.
Sejtés
Az olyan napon, amelyiken valami történni fog, már
korareggel érezni lehet; jelei vannak, amiket rendszerint nem tudok időben
megfejteni. Nem arra gondolok, hogy átmegy előttem egy fekete macska és ebből
kell következnie valami balszerencsés eseménynek, arra sem, hogy egy átlagosan
peches napon kis bosszúságok sorozata szokott lezajlani a nagy bosszúságot
okozó előtt. Inkább velem, itt belül történhet valami ilyenkor és ennek
következménye, hogy az addig megszokott állapotban felfedezek valami részletet,
amit korábban észre sem vettem. Ami zavarni kezd és nem hagy nyugodni.
Notesz
Többször szóba került és mindig ugyanarra a
véleményre jutottunk vele kapcsolatban. Hogy ő igenis tehet róla és túl
egyszerű lenne azzal magyarázni mindent, hogy nem hiszi már azt, amit évekig
nagyon is képviselt. Pedig ahol csak tudott, hangot is adott a véleményének, ma
nehéz ezt róla elképzelni. T. látta egyszer, hogy kijött egy lakásból, aztán még
a lépcsőházban leült a betonlépcsőre és valamit jegyzetelt egy kis füzetbe. Nem
gondolta, hogy ennek jelentősége lesz, csak szokatlannak ítélte ott azt a
helyzetet. Ez három nappal történt az
előtt.
Grimasz
Sokkal változatosabb recepteket lehet olvasni a
témában, mint azt gondolnád. Mert neked már az is meglepő lesz, hogy néhányan
bepanírozzák és kisütik olajban. Miközben végignézed ezt a reménytelenül
fölösleges műveletet, ahogy lassú, de rutinos mozdulatokkal forgatják tojásba,
lisztbe, zsemlemorzsába és végül habzó olajba ejtik, facsarodik majd az orrod
az olajszagtól. Ismerem ezt a grimaszt az arcodon. Ropogósra sütik, azt mondják
neked, hogy ízletes és eléd tolják a tányért, hogy vegyél belőle, te pedig nem
tudod majd levenni a szemed a foltos abroszról és direkt provokációnak
minősíted ezt is.
Gaz
Van egy olyan fotó is, amin áll büszkén egy gazos
réten, vagy valami hasonló helyen és egy biciklit tart maga előtt. Felnőtt
bicikli, fogalmam sincs, hány colos a kereke, de az jól látszik a képen, hogy
nem gyerek méretű és ennek ellenére majd kicsattan a büszkeségtől. Azt nem
tudom már megkérdezni tőle, hogy mire volt olyan büszke. Arra, hogy
lefényképezik azt, ahogy tartja a biciklit, vagy az az ő bicaja volt, talán az
első saját bicaja? Akkor még érthető is lenne, bár a térdig érő gazban aligha
lehet jól tekerni. Az arcára kiülő büszkeséget figyeltem mindig, amikor kezembe
került ez a kép, és csak sokára vettem észre, hogy nincs is pedál azon a
biciklin.
Háromfázis
A szecskavágónál félelmetesebb szerkezet nem volt
az egész tanyán. Alulról kék villanymotor hajtotta, fekete ékszíjak és
alumínium ékszíjtárcsák pörögtek az oldalán szabadon, éktelenül hangos volt és
három, íves pengéjének villogása szinte megbabonázott a félhomályos
takarmányszínben. Akkor sem mehettem hozzá közel, amikor nem működött, mert ki
tudja azt, mi történhet és hiába láttam, hogy nincs bedugva a konnektorba. Ja,
a konnektor is más volt, mint ami a házban található. Ez nagy és piros, sok
pöcökkel, nem csak kettővel, amihez szokva vagyunk. Azt mondta a nagybátyám,
hogy háromfázisú.
Nippek
Mindig ugyanabban a sorrendben vette le a polcról
és törölte le róluk a port. Balról haladt jobb felé, mintha olvasna. Hetente egyszer,
valamelyik délután puha, nedves ruhával simította végig a felületüket, különös
gonddal végezte ezt és annál, amelyik két angolnaszerű halat mintázott
spirálisan összetekeredve, a köztük keletkezett résen áthúzva a kendőt a szem
elől rejtett részeket is megtisztította. Az volt a legkényesebb alakzat ebből a
szempontból. A kézzel hímzett, ropogósra keményített terítőt kéthetente mosta
és vasalva rakta vissza a helyére. A kollekció darabjai minden ismerősünk házában
megvoltak, csak az elhelyezésükben lehetett véletlenszerű eltérés.
Szomszédok
A kert végi cseresznyefára másztam, hogy ne
halljam, de nem lehetett a hang elől elbújni. Sokáig tartott az ütemes vonítás és
amikor elhalkult megkönnyebbültem. Nem bírtam aznap és még másnap sem
találkozni a fiúval abból a házból, pedig minden időnket együtt töltöttük. Tudtam,
hogy ő nem tehetett róla, az apja volt olyan és inkább azért nem akartam vele
találkozni, hogy ne kelljen megmagyaráznia azt. De nem lehetett sokáig
elkerülnöm és nem is akartam, jó barátság alakult ki köztünk, viszont nem
szerettem volna erről beszélgetni. Ő hozta elő a témát, valamiért úgy érezte,
hogy helyre kell raknia valamit. Megette a csirkéket, ezért.
Bodza
Senki nem járt a dolog végére, ezért biztosak sem
lehetünk benne, de még így, bizonyíték nélkül is meg vagyunk győződve arról,
hogy jelentett. Csak utólag, a mostani ismereteinkkel, évek távlatából lett
gyanús, hogy akkoriban miként sikerülhettek neki jobban a dolgai, honnan voltak
információi ahhoz, hogy mibe érdemes éppen belevágni, mivel ez nem volt
jellemző abban a környezetben. Azok az emberek a biztos talajban hittek, nem a
kétséges kimenetelű vállalkozásokban, főleg nem három gyerekkel. Amikor gyógynövény-felvásárló
volt, gyűjtöttük a bodzavirágot két napon át, közben a remélt honoráriumot
sokféleképpen elköltöttük, úgy másztunk a bokrok közt, cipeltük a tömött
zsákokat árokpartról árokpartra. Három felé kellett osztani azt a keveset is.
Test
They were talking about the Rorschach-test
in the radio while I was having breakfast. I folded a slice of Zala cold meet
and although its symmetry wasn’t perfect, the visible darker patches in the
pink mashed part still outlined something. I thought it was the shape of a big
spider at first, at least its abdomen and the fore-part body was quite recognizable,
and I could also perceive some of the chelicerae, but its legs yet didn’t
appear and therefore it didn’t quite have the character of a spider. When
turning it around though, I was almost astounded by what I saw. A well observable
bearded, bald figure was looking at me with sly eyes resembling Rasputin.
Gunpowder
I would have liked to tell a story because
I find it very funny and accidentally it would have just fitted the situation,
which had been spookily similar to the situation many years ago, which I wanted
to tell the others. I could have been about to start, because the TV had faded
for some reason and T. had not been blasted either for at least half a minute,
but I was overcome by anxiety. A memory reappeared in my mind for a second when
in another similar situation I already told my story to B. If he knew it
already then I wouldn’t tell this time, I decided immediately. It’s such a shame,
I thought, because that case when I told it to B, wasn’t as similar to the
original story as this present one.
Patience
You can come up
with all sorts of excuse to avoid waiting. The most simpliest is when you’re
aware of your own abilities and the rate of the distance. You must know how
long does it take for you to do a certain distance, even when all kinds of
unexpected obstacles get in your way. For instance you meat somone you can’t
get rid of or you have to turn back home, because you left your purce in your
other coat’s pocket. You can loose valuable minutes like this, but with some
practice you can even calculate for this. If you’re a pro, you can reduce the
waiting time to the minimum by knowing exactly when to leave. So that when you
arrive you wouldn’t have more waiting time than necessary.
Projection
You cannot know
the exact reason why his current age is the most suitable for dealing
obsessively with his memories. Perhaps, after the world-wide cataclysms that
generation has completely disappeared, which has experienced the horrors and
us, without any contrast by this time, pay attention more even to our less
significant memories, enthused by a sort of incomprehensible romanticism. Of course different
things are significant for different people. The scale of things has become
very different and so have the tolerance levels. I wonder a lot as well about what
people are able to get used to.
Eccentric
We could never
exactly understand his point of view. He liked to be obscure when he talked, or
simply he couldn’t do it any other way. When it was necessary to express his
opinion confidently, we still had to make it out from unclear messages about
which option he chose, and rarely were we sure if what we judged being his
choice actually is in line with his intentions. In this situation we sometimes made an
attempt to make him confirm what he wanted, but instead he generated more
dilemmas and after a few failures as a consequence we just deliberately forgot
to ask him. We felt guilty at first for this. We searched for his movements
with a fear but avoided his look, whilst we were looking for an explorable
change in his behaviour. We didn’t perceive any difference and still if there
was at times something particular in his way of doing his job it was maybe
because he noticed that he was being watched.
Readiness
The youth novels of my childhood prepared
me for the struggle. I was happy to imagine that one day I would be the one
needed to prevent some sort of mean-spirited intrigue and then many people
could enjoy its beneficial effects. I must add I wasn’t inspired by the
acknowledgment coming from complete strangers, I rather thought of the people I
knew at least by sight. I didn’t wish to become a martyr to sacrifice myself
for an idea I hardly knew anything about, that didn’t attract me at all. However,
if I could make that sacrifice for Julia living across the street, that is
different and even then I could only imagine to perish in a painless way. And I
used to believe in heaven because for such a great benefaction I could only get
there, but also because of selfish motives, because looking back from the other
side I definitely wanted to see the grateful reverent visage of the grievers over
me.
Sacrifice
I once saw a dog
frozen into ice, years later I got to know the owner of the dog. He told his
story, that he was skating in the dark and he only noticed the ice-hole when
his dog fell into it. He believed that he himself would have fell into th
ice-hole, meaning the puppy saved his life this way. Although we both were
children that time, the small lake where this happened, even after the spring
rainfalls hadn’t reached the two meters depth anywhere. We both knew it, we
were still happy to ignore the fact in the interest of not to let the death of
the dog seem useless. I came across it near the shore and was congealed under
the ice it looked like as if it was swimming. It swam towards the shore, lead
by some strong instinct it knew where it could get out of the ice.
Mole
I didn’t know the
film would make such an impact on him, which we watched together about the scatterbrained
guy, who collected all kinds of useless objects. As a result of his accumulation,
his anyway small flat, acquired as a heritage of his grandmother became almost
uninhabitable. At the end, he could only move between the kitchenette and the
room like a mole in the underground tunnel. Twice a year during the
junk-clearance even his posture has changed quite a bit. Somehow, as if he
became younger, his otherwise slightly stopped figure became straighter, his
moves became faster, his speech speeded up and he was always in a hurry. He was
going out to collect stuff and he was talking fast because of the excitement,
because of the hyper state of mind lasting for days that the joy of acquiring
unexpected objects meant to him.
Pilgrim
Kölcsey was 41
years old when he wrote an epigram entitled „Huszt”, exactly as old as my
great-grandmother on 4 June 1920, on that day when Sub-Carpathia, her
birthplace due to the contract, signed in the Castle of Versailles had been
ceased to be a part of Hungary. She was born in Técső,
barely half
day walking distance from Huszt. The younger and only brother of my grandma
beside her two elder sisters and a younger one lost their lives in the war. On
her date of birth, 29th May, they used to go every year to the mass in Huszt on
horse-carriage with my great-grandma youngest daughter, my grandma’s sister,
Lidia in each year from 1946 till the death of my great-grandma in 1963. Lídia died in 1989,
at the age of 72, never married despite she was such a beautiful girl at her
young age.
Drawing
Once when I was
12 I made a drawing of Lenin. Later, when I was looking at the drawing I
thought it was an act worthy of a pioneer. It came out quite well, although I didn’t
rely purely on my memory, but rather copied it from a photo published in a
newspaper. It didn’t only look similar but it was exactly like the photo, I
could authentically replace the fine grey shades by the graphite’s grey tones.
I was still doing tiny improvements for a few days and erased the fingerprints
from the edge of the sheet, while I was becoming more and more proud of my
performance, wanted to get some acknowledgement for it at school as well. I
brought it to the drawing class but that day our task was to draw letters by
ink and redistol and our teacher was stricter than usual, he didn’t have time to
deal with such things.
Choreography
I liked watching
my father during reaping, I was observing that recurring elegant movement for
minutes. He was quite young when my grandfather thought him, but this lightness can
only be achieved through long years of work. They used to put down the scythe
by its haft against the ground and make the child stand next to it. If the
child’s shoulder reached the horn of the scythe, the lessons could start. By
the afternoon he already cut the lucern by himself, but my grandpa didn’t allow
him to sharpen the tools yet, he still needed to grow a little for that.
Typography
There is a small
fast food restaurant or rather buffet in the settlement, which is located quasi
halfway by geometric accuracy between the two county seats. It’s Algerian owner is
nice and direct to everyone. The kebab is not better than anywhere else, but
there isn’t even any other in this village to be able to compare. We were
sitting at the street-facing table drinking Fanta with our hamburger, on our
right the red and yellow Chinese lettering could be seen on the facade of the
Asian corner shop. Blocking out the view the view of the park a Russian tanker was
stranded in front of us, a cylinder vehicle on tow of which metre high Cyrillic
letters advertised the transport company. Behind us Arabic epigraphs, probably
Quran quotes were legible on the wall of the little restaurant, of course only
for those who knew these beautiful calligraphic characters.
Conjecture
The day on which
something is going to happen, it is perceptible already early in the morning;
there are signs of it which I usually can’t decode in time. I don’t mean that a
black cat crosses the street in front of me, nor that on an average unlucky day
a series of small annoying events happen before the one that causes a big
annoyance. Rather it can be that something happens inside of me, and as a
result in the usual state I spot a detail I haven’t even noticed earlier. Which
starts bathering me and doesn’t leave me alone.
Notebook
He came up
several times and we always got the same conclusion about him. That he is indeed
responsible and it would be way too easy to just explain everything with the
fact that he doesn’t believe anymore what he represented for many years. However,
wherever he could, he even used to express his views, which is hard to imagine
about him recently. T. once saw that he left a flat and then he still sat on
the concrete stairs and took some notes into a little notebook. He didn’t think
it would be significant, he only found that situation unusual there. This
happenend three days before that.
Grimace
There is a much
bigger variety of recipes to read in the topic than you would ever imagine.
Because it will be surprising for you already that some people fry it in
breadcrumbs. As you are watching that hopelessly unnecessary procedure when
they are turning it into beaten egg, dipping it into flour and bread crumbs by
slow but expert movements and finally drop it into sparkling oil, the smell of
the oil is going to irritate your nose. I know well that grimace on your face.
They crisp it, they tell you it’s tasty and place the plate in front of you to
have some, but you can’t take your eyes off of the stained tablecloth and you
rate it as a direct provocation.
Weed
There is another
photo as well, on which he is standing pridefully on a weedy meadow or such
similar place and holding a bike in front of himself. An adult bike, I have no
clue what size are the wheels but you can easily see on the picture that it’s
not a chilren’s bike size and dispite of this he is glowing with pride. I can’t
ask him anymore what he’s being so proud of. Is it the fact that he is being
shooted as he is holding the bike, or that it’s his bike, the first one of his own? In that case it
would be totally understandable, yet you can hardly ride easily in knee-high
weed. Every time I got this photo in
my hands I was wondering about the pride on his face and it took me a long time
to notice there isn’t even any treadle on the bike.
Three phases
There was no
scarier gear than a straw-cutter on the whole ranch. It was propelled by
electro-motor, black v-shaped belts and aluminium v-belt discs raced freely on its sides, it
was noisy like hell and I was almost enchanted by the glimmering of its three
times cambered web in the dim feed storage unit, when it was switched on. I
couldn’t get any closer to it even when it was out of order, because who knows
what can happen no matter I saw it was unplugged. Oh, even the plug was
different from the one in the house. This one is big and red with not only two,
which we are used to, but lots of switch-bars. My uncle said it’s three-phased.
Knick-knacks
She took them off from the shelf and wiped
the dust off of them always in the same order. She went from left to right as
if she was reading. Each Friday afternoon she stroke their surfaces with a soft
wet clothes. She pursued it by taking particular care, and that one, which
formed two sort of eels spirally scrolled, in the crack between them she
cleaned the hidden parts as well by crossing the tucker through it. In this
respect that was the most delicate one. She washed the handmade embroidered
crispy table-clothes every two weeks and put them back ironed to their place. You
could find the pieces of this collection in every house of the street, there
might have only been some random difference in the order they were placed.
Neighbours
I climbed up on the cherry-tree at the back
of the garden in order not to hear it, but you couldn’t hide from the noise. The
rhythmic yowl lasted long, and I felt relieved when it faded. I just couldn’t
meet the boy from that house even though we spent all our time together. I knew
it wasn’t his fault, it was his dad who was like that and I rather not meet him
so that he doesn’t have to explain himself. But I couldn’t avoid him for long
and I didn’t even want to, good friendship was formed between us, at the same
time I didn’t want to talk about that. He came up with the subject, for some
reason he felt that he had to make something right. He ate the chickens, that’s
why.
Elderflower
No one has looked into it, so we cannot be
sure, but even without any proof we are pretty convinced that he reported us. Only
posteriorly some years later with our current knowledge it became suspicious
why he succeeded so well, where he got the information from to know what
business ideas are worth tapping into, since it wasn’t typical in that
environment. Those people believed in security and not in some
entrepreneurships with dubious outcomes, especially with 3 children. When he
was a herb engrosser, we were collecting elderflowers for two days, while
imagining spending the expected fee in many ways, we crawled among the bushes,
carried the packed sacks from bank to bank. We had to divide the very little
between the three.
