Kevés olyan állatot ismerünk, amit saját fajtáján belül annyira eltérő
formavilág jellemez, mint a háziasított kutyát. Hiszen genetikai alapkészletét
tekintve nem találunk eltérést a bulldog, a csivava és a komondor között,
jóllehet megjelenésük és habitusuk nagyon is különbözik. Az is érdekes tény,
hogy az ember már a farkas (egyesek szerint a sakál) háziasításakor elkezdte a
szelekciót, vagyis már a kezdetekkor különböző szempontok alapján tenyésztette,
keresztezte a kutyát. Az otthon védelmére más testalkatú egyedeket használtak,
mint a vadászathoz. Nem mellékes az sem, hogy egy-egy fajta karakterének
megformálása nem is vesz túl hosszú időt igénybe, hiszen a kutya szaporodási
ciklusa viszonylag gyorsnak tekinthető az évenként kétszeri peteéréssel és az
átlagos 63 napi vemhességi idővel. Nem példa nélküli, hogy egyetlen emberöltő
is elég volt egy új kutyafajta megteremtéséhez.
A 20. század második felétől egyre többen tartanak kutyát kedvtelésből,
különböző sport célokra vagy magányosság-érzés enyhítésére kedvencként. Ennek
ellenére manapság fel sem merül annak igénye, hogy újabb kutyafajtákat
nemesítsünk, pedig a II. világháborút megelőzően még folytak ilyen célirányos
tenyésztői munkák, a nemzetközi szövetség asztalán ma is számtalan standard
várja azt, hogy a kitartó, évtizedes következetesség eredményeit hivatalosan is
elismerjék eredeti fajtaként. A már létező típusok közül viszont sok olyan akad,
aminek standardja nyitott, vagyis a formajegyeket a tenyésztők ma is alakítják,
és a jelenlegi stádiumot a küllembírák nem tekintik véglegesnek. Ilyen a mudi
is. Jelenleg kilenc magyar kutyafajtát ismer el az FCI (Fédération Cynologique Internacionale).
Bár kissé megkopva, de a mai napig él – és kezd egyre
kínosabbá válni – az a sztereotípia, ami a nemzeti identitásunkat a magyar
pusztával, a karikás ostorát pattogtató csikóssal, szürkemarha gulyával,
gémeskúttal és a pulival hozza összefüggésbe, vagy legalább is azzal
illusztrálja. Kétségtelen, hogy a puli kiváló terelőkutya, ősidők óta
kiszolgálja eleinket és még a dizájnja is feledhetetlen, aminek köszönhető,
hogy mára nemzetközi sztár a puli. Ezzel együtt eredeti funkciójától is
megfosztják, ami mégis sajnálatos egy ilyen temperamentumos munkakutyánál.
Ugyanezt az analógiát alkalmazva átgondolhatjuk a többi magyar fajta, így a
kuvasz, a komondor, a mudi és a pumi, a rövid szőrű- és drótszőrű magyar
vizsla, az erdélyi kopó és a magyar agár jelenét is. Látszik, hogy egykor őrző,
terelő- és vadászkutyákra szakosodtunk. Éppen a vadászat ma is kedvelt és
turisztikailag is vonzó ágazat Magyarországon, de a mezőgazdaság, az
állattartás teljesen átalakult, egyes formái (pl. az archaikus ridegtartás) nyom
nélkül eltűntek. Ezzel megszűnt az eredeti munkahelye a komondornak, a
kuvasznak, pulinak, puminak és mudinak is. Persze a házakhoz kerülve védhetik a
területet, de a „munkaerőpiacon” már komoly gyakorlattal rendelkező, külföldi
származású versenytársak sorakoznak hasonló munkákért és a kertes házak sem
pont olyanok már, mint amilyet egy régivágású, mokány, kissé szociopata
komondor ideálisnak gondolhatna. A kisebb testű terelőkutyák, mint a puli, pumi
és mudi, éppen testi adottságaik miatt alkalmasak lennének társasházban,
lakásban való tartásra is, de kedvencként kényeztetni őket temperamentumuk miatt
számukra nem kecsegtető jövő. A modern ügyességi kutyasportokban terelőkutyáink
remekül helytállnak, vagyis van olyan terület, ahol jól kamatoztatható
agilitásuk, de a pumit és mudit rusztikus megjelenése nem teszi túlzottan
vonzóvá ahhoz, hogy népszerűségük nőjön.
Európában a tendáló társadalmi struktúra − az urbanizáció
növekedése és az ezzel járó szűkülő életterek, a természetes környezet apadása,
a magányos felnőttek száma, a késői családtervezés, a munkaidő és szabadidő
beosztásának nehézségei – az állattartási szokásokban is változásokat okoz; a
kedvtelésből tartott kutyák számát növeli. Az ilyen célú kutyatartásban is
egyfajta divathullámokat fedezhetünk fel az egyes fajták népszerűségét tekintve,
amit befolyásol pl. egy aktuális mozifilm is. Jó példa erre, hogy a nyolcvanas
években a 101 kiskutya hatására nagyon népszerű volt a dalmata tartása, ami
mára még kutyakiállításokon is ritkább típusnak számít. Egyre gyakoribb az a jelenség is, hogy az
eredetileg munkakutyának tenyésztett fajtából is házi kedvenc válik. A fajták fennmaradása
szempontjából mindez pozitív is lehet, de arra gondolva, hogy ezzel gyengül a
génállomány, (és ismertek már a kutyákra jellemző urbanizációs betegségek)
mégiscsak szomorú valóság.
Mindezzel párhuzamosan megfigyelhető, hogy a városi
környezetet elhagyva, a vidéki portákon általános céllal, többnyire
jelzőkutyaként tartott ebek többsége egy általános keverékfaj-jelleget ölt, és
az igencsak pejoratív „falusi korcs” kifejezés mögött egy viszonylag jól
definiálható kutyatípus alakult ki az évek folyamán. Standard törekvések
nélkül, pusztán a természetes szelekció és az általános tartási- tenyésztési elvárások
következményeként. A hetvenes években a hajdúsági pusztán még folyt ilyen
célirányos keresztezés, aminek eredményeként kialakult a sinka kutya és a
magyar kopasz kutya, a májzli. Ezek azonban igen kis példányszámban élnek ma,
és a kis populáció is esetenként nagyobb küllembéli változatokat mutat.
